Terry Boot (Hogwarts)

SI LE VENT POUSSE LES NUAGES, ON APERCEVRA LE SOLEIL TERRY BOOT Név: Trevor Gaspard Boot Becenév: Terry Születési hely és idő: Franciaország, Marseille; 1979. január 1. Nem: Férfi Vér: Mugliszármazású Csoport: Varázsló Ház: Hollóhát Évfolyam: 7. Pálcád: szilfa, kemény, 10 és egynegyed hüvelyk, unikornisszőr maggal I am really... Barna szem, barna haj, amit néha rövidre vágatok, néha hagyom megnőni, na meg a borosta, ami azt jelzi, hogy ez a kölyökkutyaképű srác már nem gyerek többé. Persze, azért ápolt a külsőm, csupán kedvtelésből növesztek néha bajuszt és szakállat. Az arcom egészen átlagos, illetve az lenne, ha nem lenne az az óriási gödröcske, amikor mosolyra húzom a szám, így úgy fest, mintha horogra akadtam volna mondjuk a Temzében vagy Rhône-ban, bár egyeseknek tetszik ez a különös vonásom, én pedig megtanultam szeretni, hiszen akkor is ott marad, ha utálom. Testalkatom magas, és izmos, amit részben lovaglásak köszönhetek, bár az egy mugli sport, így nem igazán dicsekszem vele roxforti körökben.Ami pedig az öltözködésemet illeti, tiszta és illatos, ugyanakkor, jobban szeretem a mugli ruháimat, mint a taláromat, de szerencsére, ezt megoldja az egyenruha. Belső tulajdonságaim alapján inkább mondanának visszahúzódó, alázatos és szerény fiúnak, de nagyszájúnak és dicsekvőnek semmiképp. Bár a szüleim többdiplomás, képzett emberek, és a családban több mérnök, közgazdász, ügyvéd van, fölösleges azzal hivalkodnom, mennyi pénzt halmoztak össze, hiszen a varázsvilágban elég rossz helyen állok a ranglétrán - sárvérű vagyok, és mindig is az leszek, nem számít, mit érek el önerőből. De ahogy nőttem, és érettebb lettem, rájöttem, hogy a halhatatlan szorgalmammal szerezhetek ugyan némi tekintélyt a társaim között. Nincs sok barátom, de megbecsülöm azokat, akik vannak, mivel nagyon ragaszkodó típus vagyok, aki nem sok embernek szeret megnyílni. Ezzel együtt avagy ettől függetlenül, azt ti döntsétek el, de figyelmes fiú - férfi - vagyok, aki, ha akar, tud még meglepetéseket okozni. My story Hetvenkilenc januárja igencsak hidegnek és zordnak bizonyult, és senki sem tudhatja ez jobban, mint az édesanyám persze, kérdezzétek csak meg. Ám ő mindig úgy meséli, mint élete legboldogabb percei lettek volna, amikor világra jöttem, így a családunk is mindig melegséggel gondol vissza rá - esetemben csak elképzelem, hiszen nem emlékszem rá. Pont úgy, ahogyan Marseille-re és Franciaországra is csak töredékekben, pedig egészen hatéves koromig ott éltünk, és csak azután költöztünk hűvösebb tájra, miután mutatkoztak a varázserőm jelei. A családom jól fogadta, amikor megtudták, hogy egyetlen fiacskájuk varázsló, azt már azonban nehezebben viselték, hogy egész évben alig látnak majd a Roxfort miatt. Főleg nem tudtak mit kezdeni a kíváncsiskodó kollégákkal és szomszédokkal, akik azt hihették, gazdagék lepasszolták a gyereket valami magániskolába. Nem is sejtették, milyen messze járnak az igazságtól. Bár valóban a legtehetősebbek közé tartozott a családom, sosem választottak szét a többi kisgyerektől, akármilyen anyagi háttérrel is rendelkezett, ennek köszönhetően megtanultam, hogy a pénz nem igazi érték, inkább a szeretet, és a bizalom az, amit valóban fontos. Apám író és egyetemi tanár lett az Oxfordi egyetemen, tehát én is hamar megismerkedtem a mugli irodalom kiemelkedő alakjaival, különösen Shakespear, Rimbaud és Poe költészetét értékeltem. Anyám állatorvosként dolgozott, és néha képes volt az otthonunkat komplett állatfarmmá változtatni, minden sérült kis lényt befogadott, és én is élveztem kisebb koromban, hogy segíthetek neki. Így ismertem meg azt a lovat is, amit mai napig gyakran megülök, ha otthon vagyok. Egész jó zsoké válhatott volna belőlem, ha hamarabb kezdem, így viszont csak kisebb versenyeken indulok néha, és nem tart vissza az sem, hogy ha a dobogóról lecsúszom sokszor. A mugli világon kívül persze, sikerült megismernem varázslók birodalmát is, amint bekerültem a Roxfortba. Minden létező könyvet kikölcsönöztem a könyvtárból, nem csoda ha hamarosan Madam Cvikker egyik kis kedvence lettem, és méltán kerültem a Hollóhátba. Hamar belejöttem a varázslásba, ez egyrészt annak is köszönhető volt, hogy tetszett nekem az sok új dolog, amit addig csak olvastam mesekönyvekben, másrészt, kitartó és szorgalmas gyakorlással értem el a jó jegyeket. Azért volt pár tantárgy, ami nem ment túl jól, például a csillagászat vagy a rúnaismeret, de amint harmadikos lettem, leadtam őket, és megszabadultam a jóslástantól is. A Roxfort mád dolgok miatt is nagyon kedves számomra. Itt találkoztam ugyanis Michael Cornerrel és Anthony Goldsteinnell, akikkel nagyon jó barátok lettünk, sőt, talán a legjobbak, ha mondhatom ezt, hiszen tényleg jól megvagyunk. A másik pedig, hogy itt ismertem meg Marietta Edgecombot, akibe azt hiszem, már zöldfülű elsősként belezúgtam. Persze, sosem mertem neki elmondani, és nem is igazán beszélgettem vele, mert féltem, hogy hamar elárulom érzéseimet a viselkedésemmel. Meg a reakciótól is tartottam, mivel ő sosem vette észre, hogy felcsillan a szemem, amikor elmosolyodik, és sosem látta, mikor megálltam, valahányszor elsétált mellettem a folyosón. Később, mikor Maryt más fiúkkal láttam, tehetetlen dühből próbáltam én is randizni lányokkal, de hiába, sosem tudtam igazán túltenni magam rajta. Aztán mégis rám mosolygott a szerencse, most, hogy kezdtem elveszteni a reményt, kiadták a rendeletet, és talán még van esélyem, vagy sikerülhet meghódítani őt. Legalábbis, úgy érzem, közel vagyok az áhított győzelemhez, és most próbálom előszedni az összes férfias tulajdonságomat, sármomat, és persze, a romantikus oldalamat - már ha van ilyen, de lennie kell.

Remus Lupin (Hogwarts)

EDD MEG, JÓT FOG TENNI! Remus Lupin Név: Remus John Lupin Becenév: Remus, Holdsáp Születési hely és idő: Skócia, Aberdeen; 1960. március 10. Átváltozási idő: 1969. november 2. Nem: Férfi Vér: Félvér Csoport: Vérfarkas Házad: Griffendél Foglalkozás: Auror Pálcád: 12 és fél hüvelyk, kőris, kellemesen rugalmas, unikornisszőr maggal I am really... Kedves, ám kissé magába forduló, zárkózott ember. Megbízható és határozott, de ugyanakkor kételkedik másokban, és a belé vetett bizalmukban. Elítélő saját magával szemben, illetve, egészen addig az volt, amíg kedvese be nem lépett az életébe, és meg nem mutatta neki, hogy nem kell magányosan élnie, csak azért, mert az, ami, vérfarkas. Középmagas, átlagos testalkatú férfi. Őszülő, barna haja és borostyánszínű szemei vannak. Arcát és testét is sebhelyek, hegek csúfítják el, melyekre egyáltalán nem büszke, sőt, legszívesebben eltakarná mindet. My story 1981. október 31.: Egyedül vagyok, magányosan. Ezen az éjjelen négy barátomat vesztettem el. Ezen az éjjelen a Tekergők megszűntek létezni. Lily és James Potter halottak, Sirius, az a mocsok szemétláda, elárulta őket, majd megölte szegény Petert is. Az egyetlen, aki életben maradt valami csodának köszönhetően, az a kis Harry, akit már Hagrid és Dumbledore elhelyeztek utolsó élő rokonainál, a Dursley családnál. Valahogy, most mégsem tudok Harryre gondolni. Látom benne Lilyt és látom benne Jamest. Mindketten ártatlanul estek Tudjukki áldozatául. És Sirius? Hogy tehette, hiszen a barátunk volt, mégis elárulta őket, titokban mégsem tudta levetkőzni berögződött aranyvérmániáját? Talán végig becsapott bennünket... Fáj a régi emlékekre gondolni, mégis, képtelen vagyok elszakadni a múlttól, túlságosan is megrázó volt a hír. Nemcsak a barátaimat vesztettem el ma este, de a Főnix Rendje is elbúcsúzott több, mint hat tagjától (Frank és Alice Longbottom már sosem lehet olyan erős és egészséges, mint régen). Egy dolog vigasztal, hogy ma este Voldemort is elvesztett valamit: az életét, megnyertük a csatát ellene, hála Harry Potternek. 1993, 1994: Dumbledore megmentett. Kevés volt a pénzem, nem volt állásom, szakadtak voltak a ruháim, a telihold minden alkalommal egyre rémesebb volt. Nemhogy pénzem nem volt rá, de varázstudó bájitalmester sem akadt a talpán, aki el tudta volna készíteni a Farkasölőfű főzetet. A tanári állás éppen kapóra jött. Sőt, szemmel tarthattam közben James fiát, aki idő közben szépen felnőni látszott. Harry rendes gyerek, épp olyan jólelkű, mint a drága Lily, és pont olyan bátor, mint James volt hajdan. Csoda, hogy Pitonnak sikerült félretennie az ellenségeskedést, és megkaptam tőle a szükséges bájitalt is. Ám egy nap, Harry olyan dolgot adott nekem, amiről nem is gondoltam volna, hogy viszontlátom valaha. A Tekergők Térképe annyi év után ismét a kezemben volt. És az első nem odaillő név azonnal szemet is szúrt. Hirtelen minden megvilágosodott. Peter Pettigrew él, Sirius pedig ártatlanul bűnhődött annyi éven át! Régi barátommal való találkozásom teljesen elfelejtette velem a főzetemet. Átváltoztam, és csak Harrynek köszönhető, hogy nem történt komoly baleset, és sikerült kiszabadítani Siriust is. Ám az ügy kitudódott, a Roxfort diákjai megtudták, hogy vérfarkas vagyok, nem volt hát maradásom. 1995, 1996: Tudjukki él. Ez egy olyan hír volt, amire már számítottunk, ezért ismét volt oka annak, hogy a Főnix Rendje tagokat toborozzon, és ismét gyűléseket tartson. Ekkor ismertem meg Nymphadora Tonksot. Elbűvölt már elsőre is, de még olyan fiatal, és annyival jobbat érdemelne nálam. De a kitartó próbálkozása, és az egyre erősödő érzéseim meggyőztek az ellenkezőjéről. Dora reményt és hitet adott nekem, én pedig egy gyűrűt szeretnék neki adni, a szívem már az övé. Ami még rátett egy lapáttal szeretetemre: Voldemortnak végleg vége.

Katie Bell (Hogwarts)

I'M NOT ONE OF THOSE CRAZY GIRLS Katie Bell Név: Katherine Roxanna Bell Becenév: Katie Születési hely és idő: Skócia, St. Andrews; 1979. október 4. Nem: Nő Vér: Félvér Csoport: Boszorkány Ház: Griffendél Évfolyam: 7. Pálcád: 9 és fél hüvelyk mahagóni, unikornisszőr maggal, nem túl rugalmas I am really... Igazi griffendéles vagyok, aki önállóan is megállja a helyét bárhol a nagyvilágban. Határozott, szorgalmas és céltudatos vagyok, és talán mindig is ilyen voltam, ám igen kíváncsi a természetem. Hűséges, ragaszkodó típusnak tartom magam, aki szereti a figyelmességet, a nevetést és a romantikus dolgokat is. Nem vagyok az a kimondottan magas lány, sőt, az öcsém már legalább másfél fejjel lehagyott, csinosnak sem igazán mondanám magam, bezzeg apu királylánynak tart. Barna szem és hosszú barna haj, amit időnként sötétebbre vagy világosabbra bűvölök, kedvem szerint. My story Anstruther az a tipikusan mesébe illő skót kisváros, melynek homokos, sziklás partját az Északi-tenger hullámai mossák, melynek utcáin hűvös szelek fújnak, és amely gyermekkorom színhelye is egyben. Itt nőttem fel, és máig ide jövök haza, ebbe a gyönyörű kikötővárosba, melyben alig háromezer-ötszáz lakos él. Édesapámmal, Timmel, valamint kedvenc és egyetlen öcsémmel, Sebastiannel élünk itt, illetve, mi csak a szüneteket töltjük otthon, hiszen Roxfortban tanulunk egyébként. Anyuról nincs sok emlékem, akkor elhagyott minket, miután Seb megszületett, és apunak kellett kettőnkről gondoskodnia. Azonban azt elfelejtette elmondani apának, hogy boszorkány. Csak arra lettünk figyelmesek, hogy képes vagyok furcsa dolgokra, majd az öcsémnél is jelentkeztek ezek a megmagyarázhatatlan dolgok, és hirtelen megkaptuk a roxforti levelünket. Apa sokáig nem hitt benne, de végül mégiscsak elengedett, és feltárult előttem egy másik világ. Olyan, amely nyitott karokkal várt engem. Hamar sikerült beilleszkednem, és barátokra leltem nemcsak a Griffendélben, de a Hollóhátban is, például Angelina Johnsonra, Cho Changre, Alicia Spinnetre. Életem következő fénypontja akkor érkezett, mikor beválogattak a kviddicscsapatba, és hajtó lehettem. Imádok játszani, Aliciával mindig azt terveztük, amikor kisebbek voltunk, hogy majd a Roxfort után bekerülünk egy profi csapatba, és a tabella tetején végzünk majd. Talán tényleg sikerül, de előbb mindenképpen le kell vizsgáznunk. Emlékszem, régen totálisan bele voltam zúgva Roger Davisbe, persze Roger észre sem vett, de most ezzel már nem kell törődnöm. Még nem tudom, hogy áldjam-e vagy átkozzam a Minisztériumot, de így is, úgy is, Fred Weasley felesége leszek. Azt hiszem, csak túlélem valahogy... Igaz, Fred nem egy Roger Davis kaliberű srác, de... egész jó a haja, nem?

Rebecca Groove - Díjnyertes (North Star)

Díjnyertes Karakterlap Rebecca Groove Karakter teljes neve: Rebecca Groove (született: Johanna Elizabeth Bennett) Becenév: Becca, Becky, Reb Álnév: Vania L. Johnson néven iratkozott be az egyetemre, és szintén ezen név alatt adott ki egy nem túl nagy sikerű orvostudománnyal kapcsolatos könyvet is Faj: Vérfarkas Falka: Betolakodó Titulus: Gyógyító Nem: Nő Kor: 102 Születés helye és ideje: Boston; 1891. szeptember 11. (átváltozás: 1910. november 3.) Foglalkozás: Orvos, Nővér Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Apa: Nicholas Bennett - meghalt az 1. világháborúban Anya: Elizabeth Johnson Bennett - meghalt Testvérek: Jack Thomas Bennett - valószínűleg ő is vérfarkassá változott, de eltűnt Egyéb hozzátartozók: - Noha egyes emberek egyenesen őrültnek titulálnak, én inkább összetett személyiséggel jellemezném magam. Volt egy idő, amikor lázadtam mindenféle irányítás ellen, de beláttam később, hogy egyedül képtelen lennék megfelelő vagy jó döntéseket hozni. Ennek ellenére remek csapatjátékosnak bizonyultam, képes vagyok együttműködni bárkivel, ha közös célunk van. Segítőkésznek tartom magam - hiszen ez elengedhetetlen egy Gyógyítónál -, valamint nem vagyok az a nagyszájú típus, inkább amolyan csendestársféle, mindent átgondolok, mielőtt kimondanám. De a saját véleményemet nem félek kinyilvánítani, sőt, kimondottan érzékeny nő vagyok. A szerénység nem jellemző rám, tisztában vagyok a képességeimmel és a lehetőségeimmel, bár néha túl sokat várok el magamtól vagy másoktól. Komolynak tűnhetek, de van rá okom, ugyanakkor imádok jó társaságban lenni, szeretek nevetni, és szeretem, ha megnevettetnek. Az idő nagy szerepet játszik az életemben, hiszen jó sok van belőle. Sokat változtam, változok most is, és ezt mindig is nehezen tudtam elfogadni. A múltam egyes részei örökre nyomot hagytak bennem. Mélyen. Igéző, csokoládébarna szemek, bájos mosoly, napsütötte, selymes bőr. Ez vagyok én. Talán első látásra senki sem gondolna veszélyesnek, az pedig egy közönséges embernek abszolút nem jut eszébe, hogy egy igen különleges nővel van dolga. Bizony, a kedves arcom, a filigrán alkatom és lágy hullámokban a hátamra omló barna hajam elég megtévesztő. Ha szükség van rá, bárkit könnyen manipulálok, és kihasználom az adottságaimat. A gaz csábító. Akár lehetnék én is. Egyesek olyan naivak, nem kell hozzá sok idő, hogy az ujjaim köré csavarjak bárkit is. Egyébként a nőies öltözködés híve vagyok, ugyanakkor pont annyi látszik amennyi kell. Igazán úgy is a sminkem öltöztet, ami nélkül talán átlagosnak tűnnék, én pedig szeretem, ha rám figyelnek. Az illatom szintén fontos, hogy mindig üde, friss vagy gyümölcsösen édes legyen. A testem arányos, ott kerek, ahol a szemnek határozottan kívánatos. Az, hogy alacsony vagyok, az előnyöm is, hiszen majdnem minden férfi magasnak és erősnek érezheti magát mellettem. A divatot nem igazán követem figyelemmel, mégis sikerül sokszor beletalálnom a trendekbe. Az ékszereket viszont nagyon kedvelem, mindig van rajtam egy-egy csinos darab. Farkasként kecses, ugyanakkor biztos mozgás jellemző rám, nem vagyok hatalmas, inkább kisebb. A bundám szürkés színű, a mancsaim és a hasam viszont hófehér. Ez a történet egy unalmas szerda reggellel kezdődik. A mobiltelefonom csörgése ébresztett fel legkedvesebb álmaimból, miután eltelt pár perc, kénytelen voltam kibújni az ágyamhoz, és kinyomni a kis készüléket, ami makacsul ismételte az idegesítő dallamot. ~ El ne felejtsem később megváltoztatni az ébresztőmet, utálom ezt a dalt... ~ gondoltam, miközben nekiláttam a reggelinek. Hihetetlennek tűnik, hogy végre itt hagyom ezt a várost. Olyan sok éve már, hogy ideköltöztem, és most vége az egyetemnek, azt hiszem, nem is fog túlzottan hiányozni. Az utóbbi időben kezdett egyébként is az agyamra menni. Túl sok mindent tudnak egyesek, túl sokat pletykálnak mások életéről, az én életemről. De ma nem számít, az sem, hogy Chicago szebb, és ennél sokkal melegebb napra is virradt már, alig várom, hogy a kezemben foghassam azt a papírköteget, ami annyi mindent jelent nekem. Egy darabig csak ültem a kocsimban, de nem igazán tudtam magam rávenni, hogy szálljak ki abból. Pedig nem nagy dolog az egész. Kinyitom az ajtót, majd becsukom, végigmegyek a folyosón, felveszem azt az ocsmány köntöst meg a béna sapkát, kezet fogok egy rakás emberrel, átveszem a diplomát, és már meg sem állok Fairbanksig. Mégis olyan különös szembenézni azzal, hogy mi vár rám. Kicsit, bevallom, félek. Aztán elhatároztam magam, és az eleje egész könnyen ment. Megragadtam a nehéz vasajtót, és átléptem az egyetem küszöbén. - Hallottátok? - Felfigyeltem a suttogó hangokra. - Ez az a csaj - jött egy másik irányból is. - Állítólag megölt valakit! - Élve kibelezett 37 embert! - Azt hallottam, megkötözte... - ...gyógyszerekkel tömte... - ...majd eltüntette a holttestét... - ...Mr Bowennek! A folyosó végtelenül hosszúnak tűnt. Közben szembesülnöm kellett néhány hasonló megjegyzéssel. Ó, istenem, ha tudnák, hogy elég lenne pár másodperc ahhoz, hogy hatalmas és erős vérfarkassá alakulva, az életét ontsam az itt összegyűlt tömegnek. De nem tudják, sőt nem is sejtik, és ez így van jól. És most nem kellett csak egy gyilkos pillantást vetnem a pletykálkodókra, azonnal megszűnt a suttogás. Megkönnyebbülten csuktam be magam után a női mosdó ajtaját. Talán igaz volt, amit mondtak. Illetve részben. De nem tudhatták, milyen körülmények között történt, ahogyan azt sem, miért. Az előzményekről pedig fogalmuk sincs. Boston; 1910. október - Jack, Johanna, kész a vacsora! - A tükörnél álltam, amikor hallottam anyám hangját a földszintről. Éppen az új ruhámat próbáltam, amelyhez remekül illet az a nyakék, amit Taylor ajándékozott nekem születésnapomra. Még gyors vetettem egy pillantást a tükörképemre, majd lesiettem a lépcsőn, és egyenesen az ebédlőbe mentem, ahol már a megterített asztal várt. Helyet foglaltam a szokásos székemen, és megvártam, amíg Nicholas, az édesapám, Jack, a bátyám és végül Elizabeth, az édesanyám is leült, miközben az asztal közepére tette az illatozó sült csirkét. Sok más bostoni családdal ellentétben, mi megengedhettük magunknak, hogy emeletes házban éljünk, nagy birtokkal, sok állattal, sőt luxusnak számított az is, hogy minden este a legjobb falatok kerültek az asztalra. Apám vállalkozó volt, és az üzlet pedig virágzott, annyi pénzt keresett, hogy anyának nem is volt más dolga a főzésen és a takarításon kívül. - Hogy telt a napod, aranyom? - kérdezte apám felém fordulva. - Remekül. Ma igazán hasznos dolgokat tanultam Campbell kisasszonytól - válaszoltam illedelmesen. Campbell kisasszony különben a házitanítónk volt - nekem és Jacknek. Habár a bátyám inkább már a vállalkozásba szeretett volna beszállni, apa szerint még fiatal volt. - Később pedig Taylor meglátogatott, és sétáltunk egyet a birtokon. - Nem tetszik nekem az a ficsúr - adott hangot véleményének anyánk. Már nem először hallottam tőle. - Nem találkozhatsz vele többet, hányszor mondtam már! - Csattant apám hangja erényesen. - Nem tilthatod meg nekem! - Kiáltottam mérgesen. Majd nem érdekelve, hogy még nem fejeztem be a vacsorát, felálltam, és otthagytam az asztalt, hogy mérgesen a szobámba zárkózzak. A professzor úr milyen szép beszédet tartott! Legalábbis a többiek éljenzése ezt sugallja. Én csak ültem a helyemen, nem igazán figyeltem, hozzám már csak tompa, monoton dörmögésként jutott el a tanár hangja. Egyre inkább elmerültem a feltörő emlékekben, melyek hirtelen elárasztották az agyamat. Százkét évet, na meg az azt megelőző tizenkilencet ugyan nehéz visszaidézni, de a meghatározó pillanatok foszlányai itt motoszkálnak bennem. Némelyik emlék minden részletét kristálytisztán fel tudom idézni. Boston; 1910. november 3. Ez volt az az éjszaka. Az, amikor teljesen újjászülettem. Persze, akkor még egyáltalán nem sejthettem azt, ami ott várt rám a közeli erdő egyik tisztásán. Igaz, jól tudtam, hogy a szüleim nem kedvelik Taylort, de én napról napra egyre jobban beleszerettem, és az, hogy megtiltották a vele való találkozást, csak még inkább összetartott bennünket. Vagyis inkább ezt akartam hinni. A számomra oly' kedves fiú azonban az éjjelt megelőző napokban kissé, mintha furcsán kezdett volna viselkedni, és milyen különös randevú helyszíne lehet egy állítólag farkasokkal teli erdő. Mégis elmentem. Ám, mikor odaértem nem várt ott senki. Teljesen egyedül voltam, és már kezdett sötétedni. Én olyasféle álmokat dédelgettem akkor, hogy mikor Taylor eljön értem, megkér, hogy szökjek el vele, majd elvesz feleségül. Lesz egy szép házunk, meg gyerekeink. Ehelyett teljesen mást kaptam. Egy órája várakoztam, mikor neszezés ütötte meg a fülem. Kisvártatva pedig kilépett az én Taylorom. Közelebb érve, különös csillogást véltem felfedezni a tekintetében. Ezt viszont abban a pillanatban elfeledtette velem, mikor lehajolt, és édes csókot lehelt az ajkaimra. A karjai erősen tartották a csípőmet, majd másfelé kezdtek kalandozni, illetlen helyekre, ahol előtte még nem járt senki. Én ijedtemben elhúzódtam tőle, és szégyenkezve néztem a szemébe. - Johany - mindig így hívott -, ne légy ilyen kis butus! Én csak egy csodálatos éjszakát szeretnék magunknak, tetszeni fog - mondta. - Én... én azt hittem, együtt elszökünk ma éjjel - vallottam be idegesen, mire ő kinevetett. - Hogy jutott eszedbe ilyen csacskaság? - tette fel a kérdést mosolyogva, de tudtam, választ nem vár rá. - Ugyan már! Ne kéresd magad! - Kicsit erélyesebben szólt, amitől megijedtem, és hátrálni kezdtem. Taylor pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és erőszakosan megragadta a derekamat. Fájt, ahogy szorított, és hiába volt minden tiltakozásom, ő sokkal erősebb volt nálam, és egy pillanattal később már a földön találtam magam, ő pedig fölöttem volt, és a kezei is mindenütt ott voltak rajtam. Próbáltam erősen megütni, de mintha meg sem érezte volna, ekkor utolsó mentsváramként belekarmoltam az arcába, de hiába, nem tudtam felállni, aztán egy hatalmas pofon csattant az arcomon. - Miért nem tudsz nyugton maradni? - kérdezte indulatosan, mire kitört belőlem a sírás. Feleslegesen kiáltoztam volna segítségért, tudtam, hogy senki sem hallana. További tiltakozásom, a rugdosás valamint a marás mind teljesen hasztalan, csak azt értem el vele, hogy felbőszítsem Taylort. Állatias morgás kíséretében belém harapott, és belőlem egy artikulálatlan sikoly szakadt fel. Az iszonyatos fájdalom a csontjaimig hatolt. Ezután csak erre tudtam koncentrálni, és halványan érzékeltem a dolgokat magam körül. A magáévá tett, majd elment, és magamra hagyott. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de hallottam valaki halk lépteit, majd egyre biztosabb lettem benne, hogy nem ember. Mikor megláttam azt a hatalmas farkasszerű lényt, biztos voltam abban, hogy meghalok. Ezután átadtam magam a hívogató sötétségnek. Mikor felébredtem, a nap már magasan járt, és ahogy kinyitottam a szemem, éles fájdalom nyilallt minden porcikámba. Megpróbáltam felülni, és fájdalmas nyögéses közt sikerült is, majd rögtön éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tőlem egy-két méterre egy ötven év körüli férfi ült törökülésben. Izmos felsőtestét nem takarta ruha, pedig koránt sem volt meleg idő, és alul csupán egy lenvászon nadrágot viselt. A különös figura aggódó tekintettel nézett engem. - Üdvözöllek, kedves! William vagyok - szólalt meg mély hangján. - Most már te is közénk tartozol - jelentette ki határozott meggyőződéssel. Én kérdőn meredtem rá. Fogalmam sem volt, mit akart mondani ezzel. - Az vagy, ami engem is éltet. Vérfarkas lettél! - Egyszerűen, nyugodtan közölt egy ilyen szürreális tényt, de a legkülönösebb az volt, hogy elhittem, amit mondott. - Én leszek a mentorod. Segítelek téged, tőlem sokat tanulhatsz - bizonygatta a férfi. És valami megmagyarázhatatlan módon, én azonnal bizalommal fordultam az idegen felé. Most különösen szükségem van arra, hogy eltereljem a figyelmemet a tegnap éjjel történtekről. Mert ott, akkor meghalt bennem valami... William nem nem hagyott egyedül. Sem másnap, sem a rákövetkező héten, sem az azt követő, csontfagyasztó, hideg télen. Végig mellettem maradt, és vigyázta minden lépésem. Nehéz volt megszokni a változást, ami végbe ment bennem. Nehéz volt kezelni az új keletű képességeimet, az élesebb színeket és hangokat, nehéz volt átváltozni. Eleinte nagyon is az volt. Kínlódtam minden egyes lépéssel. A belsőm egyáltalán nem akarta elfogadni, hogy egy olyan szörnyű lény lett belőlem, mint, amilyen még a legmerészebb álmaimban sem szerepelt. Tiltakozásnak azonban semmi értelmét nem láttam végül. Elfogadtam, beletörődtem, hiszen ezt kellett tennem. Már nem volt választásom, mert Taylor megfosztott a szabadságomtól. Habár William nagyon türelmes és igazán remek tanárnak bizonyult az idő során, kétlem, hogy valaha lett volna makacsabb tanítványa nálam. De kedvelt engem, és napról napra kezdtem én is jobban megszeretni. Egy-két év elteltével semmit sem változott emberi külsőm, és ezt már nemcsak a család vette észre, hanem a városból mások is gyakran megjegyezték. Nem is olyan sokára, már számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhatok ott. Akkoriban csak erre tudtam gondolni, arra, hogy el kell hagynom a családomat, végleg el kell szakadnom tőlük, és ez iszonyú terhet jelentett nekem. Szerettem őket, még ha nem is úgy, ahogy ma elképzelném, az embernek természetes, hogy a családja közel áll hozzá. Tudtam, hogy mennem kell majd, de próbáltam halogatni a lépést, addig maradni ott, amíg csak lehet. Azonban, mikor az első világháború szele az Államokig is elért, eljött az idő. Aznap éjjel bombáztak a város felett, mindenki elbújt, aki csak tudott, én a nagy forgatagot használtam ki arra, hogy elszökjek. Füst borította be Boston utcáit, kétségbeesett sikolyok hallatszódtak, az emberek rohantak egy menedéket nyújtó hely felé.Senki sem vette észre, hogy én voltam az egyedüli, aki épp az ellenkező irányba futott, mint a többiek - az sötét, sűrű erdő mélyébe. Mikor megérkeztem a tisztásra - a mi tisztásunkra -, már mindenki ott volt a falkából, rám vártak. Érezték, hogy eljövök, bíztak bennem. És, amikor William sárgás szemébe néztem, tudtam, hogy jól döntöttem, ez a helyes út. Végig arra próbáltam összpontosítani, hogy a saját nevem meghalljam, mikor mondják. Láttam, ahogy a nő ajkai mozognak, és szavakat formálnak. Egy kis rúzs ragadt a fogaira, a szemfestéke elkenődött a szemhéján, a szoknyája felgyűrődött a combján és a harisnyáján jól láthatóan leszaladt a szem, arról ne is tegyünk említést, hogy a blúzának egyik gombja hiányzott. Nevetségesen festett. A körülöttem lévők is mind alig bírták visszafojtani a feltörő nevetést. De aztán rájöttem, hogy nincs szükség előítéletekre, rólam is ugyanígy összesúgnak, pedig lehet, hogy neki is van egy-két olyan titka, amit terhes őriznie. Talán elvált, egyedül nevel három kamasz gyereket, és az egyetemi fizetés nem elég arra, hogy kifizesse a lakáshitelt, amit akkor vett fel, amikor az alkoholista faszija állástalan lett. Nem tudhatom, ahogy ők sem. De ő is érezheti azt, amit én minden nap, mikor beléptem az egyetem kapuin. A mellettem ülő fiú - bár már inkább férfinek látszott -, oldalba bökött a könyökével. - Hé, a te nevedet mondta! - sziszegte foghegyről. Nem vettem észre. Túlságosan is elmerültem a gondolataim között. Felpattantam a székemről, és akkor vettem észre a döbbent csendet, és a szúrós tekinteteket, amik végigkövették, ahogyan felsétálok az emelvényre, és átveszem a diplomámat. Hát nem megmondtam? Ezeknek minden érdekesebb, mint a saját, szánalmas kis életük. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, amikor láttam, hogy villan a vaku. Kezet fogtam az összes tanárommal, professzorommal, akiktől elsajátíthattam az orvoslás bonyolult tudományát, majd lelkesen jelentették ki, hogy az én átlagom a legjobb az egész évfolyamon. Mikor elértem a nőhöz, az közelebb hajolva súgta nekem: - Rájuk se hederíts! - Majd halk köszönömöt mondtam neki, miközben megszorítottam a kezét. 1942, március Már sok éve annak, hogy elhagytam szülővárosomat, Bostont, és Philadelphiába költöztem. Egészen pontosan erre akkor szántam rá magam, mikor egy nap William halálos sebbel az oldalán vonszolta oda magát a tisztásra. Egy másik farkassal vívott ádáz küzdelmet a területért, ami addig a miénk volt. Nem mondta el, hogy ki volt a farkas, de a szeméből akkor már nyitott könyvként tudtam kiolvasni. Nem volt idegen alfa, tehát csak egyvalaki lehetett. Letérdeltem az emberi alakot öltő, haldokló férfi mellé, és az ölembe vettem a fejét. Csak vártam, de tudtam, hogy nem is olyan sokára itt fog hagyni engem. És még olyan sok mindent nem tudtam a farkasokról, saját magamról, és annyira megkedveltem őt. Fájt elengednem. Akkor jöttem rá, hogy William már elég öreg farkas, hiába nyert mással szemben, ő sem élte túl. Ekkor döbbentem rá arra, hogy már semmi sem köt ide, hiszen az egyetlen személyt, akiben vakon bíztam elvesztettem. Nem volt hát maradásom, rászántam magam arra, ami már az ominózus bombatámadás óta érlelődött bennem; költöztem. A philadelphiai csípős, márciusi szél az arcomba csapott, és pár kósza könnycseppet is kicsalt a szememből. Az utcát emberek özönlötték el, mind egytől-egyig katonai egyenruhában feszítve. A távolból tankok, gépfegyverek zaja hallatszott, ritmusos dörrenések sorozata. Rémisztő volt, úgy tetszett, mintha a háború sosem érne véget. Hirtelen beleütköztem egy fehér köpenyt viselő asszonyba, és mindketten elestünk a sáros földön. Miután feltápászkodtunk, kevélyesen rám szólt, hogy ne tátsam a szám, ideje segítenem a sebesülteknek. Fogalmam sem volt, miről beszélt, de követtem őt. Beléptünk egy sátorba, és akkor megcsapott. A vér számomra kellemes illata szörnyen erősen terjengett a levegőben, a friss hús... A bennem lévő farkas azonnal fölém akart kerekedni, de nem engedhettem, hiszen veszélyes lett volna ennyi ember közt. A nő, mintha olvasott volna a gondolataimban, átnyújtott egy szájmaszkot. Persze, az erős szaglásom ellen mit sem ért, de a tudat, hogy rajtam van, segített elhinni, hogy használ. - Mondták, hogy önkénteseket küldenek - kezdte a nő lenézően -, de nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal lánykát kapok majd. - Én... nem... ez félreér... - Na, mit áll még itt?! Menjen, lássa el őket! - mondta ellentmondást nem tűrően. Nem voltam képes megmagyarázni a félreértést, nem volt erőm sem. Túlságosan lefoglalt a koncentráció, hogy kordában tartsam a farkast. április Hamar beletanultam a nővérszerepbe, tényleg érdekelt egy idő után. Már nem bántam, hogy belekeveredtem, hiszen jó volt segíteni akin csak lehetett. A hullaszagot is megszokja idővel az ember... Csakúgy, mint a vérét. De a szívbemarkoló, fájdalmas sikolyokat sosem, órákig visszhangzanak még a fülemben, kísértenem engem. A mai napig sem tudom, miért vitt a lábam ahhoz a beteghez éppen. Egyszerűen csak valami vonzott oda. Letérdeltem a katonához, és megdermedtem. Világosbarna haj, barna szemek, csúcsos áll. Ha az arccsontja kicsit szélesebb lett volna, akkor megszólalásig hasonlított volna Taylorra. Mikor ismét ránéztem, már őt láttam visszatükröződni, a harag és a bosszúvágy pedig hirtelen lobbant fel bennem. Bűnhődnie kellett, hiszen ő tett ilyenné! Szikét ragadtam, nem számított a vér, ahogyan ez az ember üvölt, felnyitottam a mellkasát. Kezeimet a szétnyílt testbe mélyesztettem, és megragadtam valamit. Fogalmam sem volt, mi az, de szinte fizikai örömöt nyújtott, hogy szenvedni látom. Aztán akár egy húr, elpattan valami, és a kiabálás megszűnt, a test nem mozdult többé. Az arcára nézve nyoma sem volt Taylornak, csupán egy ismeretlen volt. Csak percek múltával fogtam fel, mi történt. Megöltem, megöltem, megöltem... - Minden rendben, Johanna? - A hangot magam mellől érzékeltem, igaz, tompán, mégis megijedtem tőle. - Belső vérzése volt, már nem tudtam megmenteni. - Hazugság még életemben nem jött ilyen nehezen a számra. Mintha minden egyes szóért küzdenem kellett volna. Talán így is volt. De ez fel sem érhetett a tudathoz, hogy immár gyilkossá váltam. Akkor még nem tudhattam, de ez csak a kezdete volt valaminek. Valami olyannak, amit már az elején el kellett volna fojtanom. Képtelen voltam rá. A legrosszabb az a kéjes, gyönyörteli érzés volt, amit akkor éreztem, mikor már csak pillanatok választottak el valaki a haláltól. Függtek tőlem. Rajtam múlott, hogy kegyelmezek-e, de persze, nem tettem. Kegyetlen döntéseket hoztam mások sorsa felett, elvágtam őket az élettől, holott nem volt jogom hozzá. Ehhez senkinek sincs joga. Ráadásul végig tudatában voltam annak, amit teszek, de képtelen voltam ellenállni. Gyengeség? Akár az is lehetett... Fogalmam sem volt, hogy ekkora megkönnyebbülést jelen majd, hogy véget érnek egyetemi éveim. Nincs több vizsgadrukk, nincs több elkényeztetett csemete, nincs több álszent tanár, és főleg nincs Bowen. Bár, ami azt illeti, ő már legalább két hónapja nincs. Megfogadtam, hogy ő volt az utolsó. Gyorsan bemenekültem a mosdóba, és lerángattam magamról ezt a szörnyen béna köpenyt, majd kifelé menet belehajítottam az első kukába, ami szembejött velem, és beültem a kocsiba. Nagy levegőt vettem, mielőtt elfordítottam volna a kulcsot, és beindítottal volna a járgányt. Nem volt rossz autó, egészen megkedveltem, sőt, jól összeszoktunk. Mégsem akartam magammal vinni Fairbanksbe. Az új tulaj valószínűleg már a repülőtéren vár rám a pénzzel. 1999, augusztus Hosszú, kemény évek teltek el bűntudattal és fáradságos munkával. Kerültem, akit csak lehetett, elszeparálódtam az emberektől, így jóllehet, el is felejtettem, mekkora jelentősége van annak, hogy emberi kapcsolatokat alakítsunk ki, de féltem is megkedvelni valakit, akitől majd úgy is el kell válnom bármilyen indokkal, hiszen mégsem magyarázhatom be valakinek, hogy mikor ő már hetven éves lesz, én akkor is ilyen fiatal maradok. Épp ezért volt, hogy utaztam, világot láttam, esetleg néhány évre letelepedtem valahol, de aztán mindig odébb álltam. Nem kötött sehova semmi. Ennek ellenére, jó pár éve már Chicagóban élek, és nem érzem itt magam olyan rosszul. Egésze kellemes hely, és elég nagy ahhoz, hogy egy magamfajta ember ne keltsen nagy feltűnést. Az életem azonban megváltozni látszott, mikor a metróban ülve felfigyeltem a velem szemben elhelyezkedő férfire. Sötét haja volt, átlagos testalkattal, mégis valami más volt. Kiszúrta, hogy őt figyelem, és mikor a tekintetünk összekapcsolódott, már tudtam, miért olyan különleges. Ő is farkas. A szemeiből képtelen voltam bármit is kiolvasni, az arcán pedig zárkózott kifejezés ült, kissé talán megijedtem, ezért a következő megállónál rögtön le is szálltam, habár fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Csakhogy ő is leszállt. Három utcán keresztül követett, mikor tudatosult bennem, hogy eltévedtem, ő pedig egy szempillantás alatt mellettem termett. - Magányos farkasként nem a legjobb elveszni a nagyvárosban - szólalt meg. A hangja mély volt, de határozottan kellemes tónust ütött meg, így nyugodtabb lettem. - Főleg nem úgy, hogy Chicagóban több falka is él. Egyébként Castor vagyok. - Fogalmam sem volt, hogy barátkozni akar-e vagy mi a fenét, de elfogadtam a felém nyújtott kezet, és kimondtam a legelső nevet, ami eszembe jutott: Rebecca. Az eddig számomra ismeretlen farkas jól kiigazodott a város ezen részén, így egy darabig együtt sétáltunk, rövid társalgásunk alatt az is kiderült, hogy egész barátságos a fickó. Egy idő után egyszerűen megtorpant, és kijelentette: - Át foglak harapni. Tudtam, hogy komolyan gondolja, és valahol a lelkem mélyén most először éreztem úgy, hogy nem vagyok egyedül, nem kell, hogy egyedül legyek, mert van lehetőségem tartozni valahová. Miután a kocsitól megváltam, következő állomásom a jegyiroda volt. Tudom, furcsa, hogy nem foglaltam előre jegyet, de még talán bizonytalan voltam, és egészen eddig nem sikerült lezárnom magamban egy korszakot. De most már határozott elképzeléseim voltak a jövővel kapcsolatban, és tudtam, hogy ezt csak ott válthatom valóra. A sor hosszúnak tűnt, de a gondolataimba mélyedve, hamar elrepült ez a röpke fél óra, amit ki kellett várnom, hogy végre a pult mögött pöffeszkedő középkorú, kopaszodó ipse képébe mondhassam: - Fairbanksig kérek, egy első osztályút. - Retúr? - Csak oda! - Mázsás kő szakadt le a szívemről, ezt kimondva. Csak oda! Csak oda! Jó érzés volt elszakadni innen. Ott egy új lehetőség várt, egy tiszta lap. Na jó, annyira azért nem tiszta, de nem olyan fekete, mint ez. 2006, szeptember Régi álmaimat váltottam valóra, mikor beiratkoztam az orvosi egyetemre. Castorral és a falkával továbbra is tartottam a kapcsolatot eleinte levélben, később a technika vívmányainak köszönhetően, emailben. Többek között ők is biztattak, hogy jelentkezzek, bár először menni akartam, később mégis úgy döntöttem, maradok. Ha törik, ha szakad, belőlem akkor is orvos lesz, méghozzá olyan, akik papíron tudja mutogatni. Számomra nem okozott nehézséget felnyitni valakit, hiszen már számtalan alkalommal megtettem, nem volt probléma elviselni a hullaszagot, látni valakit meghalni. Viszont a tanulás új volt számomra, és nem is mindig remekeltem, főleg egyvalaki óráján nem. Mark Bowen az a fajta szívtipró álompasi volt, akinek a tökéletes nem volt elég. Nála a legjobb jegy a hármas volt, mondván, az ötös ő maga, hozzá pedig mi nem érhetünk fel. Engem előszeretettel buktatott meg a vizsgákon, majd után halkan a fülembe suttogta, hogy "Ez nem elég", "Tőled nem is vártam többet" vagy, hogy "Tudom, hogy csak ennyire vagy képes". Persze, ez közel sem bosszantott fel annyira, mint a tudat, hogy más lányok az ágyába bújnak a jobb jegyért. Egyszer óra után marasztalt, és bepróbálkozott nálam. Hagytam. Nem is tudom, miért, de egyáltalán nem ellenkeztem neki. Könnyű volt elcsábulni, ha egyszer olyan tökéletes volt, és vele valóban minden annak tűnt. Harmadéves rezidens voltam, mikor megkért, hogy költözzek hozzá. Hihetetlenül boldog voltam, és azt hittem, sehogy sem lehet tönkretenni egy ilyen kapcsolatot, Akkor csak ő létezett számomra, és én is azt hittem, hogy csak vele együtt vagyok teljes. Az együttélés azonban rádöbbentett, hogy Mark én én eléggé különbözőek vagyunk, és nem szerettem sokáig elviselni, ha háttérbe kell szorulnom, mert neki úgy tetszik, ha ő kap igazat, még ha téved, akkor is. A hibáit nem volt képes beismerni, sokszor ebből óriási veszekedések lettek, és amikor egyszer megütött, én indulatosan viszonoztam. Nem volt gyenge, de azért sehol sem volt egy farkashoz képest, így ő a pofonomtól a földre került. Furcsán nézett rám, és gyanakodni kezdett, nyomozni utánam. Ez az egész engem megőrjített, így a nagy szerelem is halványulni kezdett. Később valahogy rájött. Rájött arra, hogy más vagyok, azt persze nem tudta, hogy pont egy vérfarkassal van dolga, de sejtette, hogy nem vagyok átlagos. Aztán rajtakaptam. Megcsalt engem a hátam mögött, állítólag a lány a jegyese volt már hónapok óta. Haragra gerjedtem. Aznap este a legszexibb ruhámban vártam, és ő hagyta, hogy ágyba csábítsam. Fogalma sem volt, hogy mire készülök, ahogy arról sem, hogy a pezsgőjébe tudatmódosító keveredett. Bekötöttem a száját, hogy ne hallja minden szomszéd, hogy a kedves professzor úrnak vége. Úgy gondolom, elég kíméletes voltam azzal, hogy csak simán hasba szúrtam Markot. Járhatott volna rosszabbul is, nem tudja, mi mindenre vagyok még képes. És, ami azt illeti, már nem is fogja. Főleg, hogy miután a holtteste tűzben égett porrá... Azt hiszem, elaludhattam, mert a stweardess kellemesen csengő hangja ébresztett fel, ami a hangosból szólt fölöttem. Tűkön ülve vártam, hogy végre landoljon a gép, és amikor megtörtént, alig hittem el, hogy ez igaz. Végre hosszú idő után ismét szabadnak éreztem magam, és alig vártam, hogy egy új fejezet kezdődjön az életemben. Itthon vagyok. Amiket szeret: csokis sütik, blues és rock 'n' roll, skót whisky, jó szex, biztonságban lenni, új dolgokat megismerni Amiket ki nem állhat: háború, gumicsizma, tudatlan, udvariatlan vagy erőszakos személyek, előítéletek, cigarettafüst Rövidtávú célok: beilleszkedni az új közösségbe, levetkőzni néhány rossz szokását Középtávú célok: kiérdemelni a falkája tiszteletét és elnyerni a bizalmukat Hosszútávú célok: megbízható társat találni, aki szeret és megbecsül Forrásmegjelölés: http://roxfort.forumocean.com oldalon moderálok, és a Társoldalak topikjában akadtam rá, majd választottam ki a North Start. Hirdető: Staff által meghirdetett karakter.

Charlie Weasley (Roxfort)

Név: Charles Weasley Becenév: Charlie Kor: 26 év Rang: Legendás Lények Gondozása tanár Nem: Férfi Származás: Aranyvérű; Varázsló Születési idő: 1972. december 12. Születési hely: Widra St. Capdell, London, Anglia Család: Anya: Molly Weasley/46 év/ háziasszony Apa: Arthur Weasley/48 év/ minisztériumi alkalmazott Testvérek: - William Arthur „Bill” Weasley – 28 év - Percival „Percy” Ignatius Weasley – 24 év - Fred és George Weasley – 22 év - Ronald „Ron” Bilius Weasley – 18 év - Ginevra „Ginny” Molly Weasley – 17 év Egyéb családtag: Fleur Deacour - sógornő Muriel nagynéni Háziállat: Romániában saját állataként nevelt fel egy Norbert, vagyis inkább Norberta nevű norvég tarajos sárkányt, de ott kellett hagynia, amikor visszaköltözött Angliába. Érdekesség: a Griffendél legendás fogója volt. Személyes tárgya: egy sárkányfog lóg a nyakában, attól a Magyar Mennydörgőtől, akit először győzött le. Pálcád: tizenhárom és egynegyed hüvelyk fenyő, sárkányszívizomhúr maggal Iskolai házad: Griffendél Előtörténet: Molly és Arthur Weasley második fiúgyermekeként láttam meg a napvilágot, a London mellett fekvő Widra St. Capdell nevű teleülésen. A legkorábbi emlékeim hat éves koromból valók. A bátyám, Bill akkor tanított meg repülni. Egy régi, rossz, makacs seprűn ültem sosem akart igazán engedelmeskedni, párszor le is dobott, de már akkor élveztem az egészet. Már akkor is az Odú volt az otthonunk. Nem volt sem túl nagy, sem pedig igazán fényűző sem, de szerettünk ott élni, takaros kis ház. Boldog gyerekkorom volt, szerető családban nőttem fel, Billel mindig is közel álltunk egymáshoz, a kisebb testvéreimre pedig úgy vigyáztam, és tanítottam őket, mint ahogy a bátyám tette velem. Az első évem a Roxfortban felejthetetlen volt. A Griffendélbe kerültem, apa és anya tudták, hogy oda fog beosztani a süveg. Sokat hallottam már az iskoláról, de azok a történetek mind-mind semmit sem értek, amikor a saját szememmel láthattam mindazt. A hatalmas asztalokat a Nagyteremben, az elvarázsolt mennyezetet, a nagy lakomákat, a kastélyt magát, a szeszélyes lépcsőket, amik mindig elvittek valahova, a Feneketlen tavat, és a sötét Tiltott Rengeteget. Az iskolai éveim alatt, folytonos szabályszegőnek számítottam, sok ponttal karcsúsítottam a házamat, de sokat is köszönhettek nekem. Komolyan mondom, egész okos kissrác voltam, sőt a jegyeim néha már Billét is utolérték. Viszont, mint kiderült már az első repülés órámon, a Kviddicshez van igazi tehetségem. Azonnal bekerültem a Griffendél csapatába, mint fogó. Fürge voltam, már akkoriban is magasabb, mint a velem egyidős fiúk és gyors. Nagyon gyors. Velem mindenkit lemostak a pályáról, aztán később beválogatták, az ikreket is, mint terelők. Félelmetesen jó csapatot alkottunk, később én lettem a kapitány is. Azokban az években csak mi kaptuk a kupát, a többi háznak esélye sem volt. Hetedévben, az egyik meccsen kint ült egy igen fontos ember. Mint kiderült, ifjú tehetségekre vadászott, s engem választott ki. Ajánlatot kaptam, hogy ha befejeztem a roxforti tanulmányaimat, vagyis letettem a RAVASZ-t, akkor csatlakozhatok a nemzeti válogatotthoz. Anya sírva fakadt, amikor megtudta. A testvéreim és iskolatársaim pedig példaképként néztek rám. Még a Próféta is írt rólam cikket. Nem fogadtam el. Mondanom sem kell, hatalmas csalódásként élte meg a családom és a válogatott is. Nem tudom, miért is döntöttem így akkor, de egy percig sem bántam meg. Vonzott a kaland és a veszély, így, amikor hallottam egy sárkányrezervátumról Romániában, egyből oda vitt az utam. Ott addig kérleltem a főnököt, míg végül megengedte, hogy én is ott dolgozhassak. Imádtam azt a munkát. Más volt, mint a Kviddics iránti rajongásom, de szerettem. Idővel megtanultam, hogyan bánjak a sárkányokkal, és eredményes munkát végeztem. Ron öcsém mindig áhítattal hallgatta a történeteimet. 93 nyarán az egész család Egyiptomba utazott, ahol Bill bátyám átoktörőként dolgozott. A nyár érdekesen telt. Jó volt újra látni őt, és beszélni egymással. Meg persze, a többiek is hiányoztak, akkor szembesültem azzal is, hogy a húgom, Ginny, milyen nagylány lett.A legemlékezetesebb emlék mégis az volt, amikor Fred és George megpróbálták bezárni Percyt egy piramisba. Nem csak azért, mert őt volt a legviccesebb átverni, de azért is, mert a nyaralás alatt végig a könyveit bújta, és fontoskodott, amivel az ikrek agyára ment. Majd ismét visszatértem Romániába, ahol előléptettek, és a főnök helyetteseként dolgozhattam, valamint kitaníthattam az újoncokat. Csak két évvel később tértem vissza Angliába, mert megnézhettük a Kviddics Világkupát. Életem egyik legizgalmasabb élménye volt. A két iker ismét hozta a formáját, fogadást kötöttek Bumfolttal, hogy Írország lesz a győztes, de a cikeszt mégis Krum kapja majd el. Azok a lököttek 37 galleont, 15 sarlót és 3 knútot tettek fel, amit végül meg is nyertek. Nekem már akkor gyanús volt a fickó, amikor minden ellenkezés nélkül kifizette. Mint később kiderült, Bumfolt leprikón aranyat adott, amik később el is tűntek. Abban az évben volt a Trimágus Tusa is. Az első próbán sárkányokkal kellett megküzdeniük a kiválasztottaknak, amiket én szelídítettem meg. Egyik sem volt egy kezes bárány, de a Magyar Mennydörgő különösen engedetlen volt. Ron nem egyszer meglátogatott a Rengetegben, úgy tűnt, érdekli a munkám, én pedig szívesen mutattam neki néhány dolgot, például, hogy kell őket megetetni. A tusa után azt rebesgették, hogy Tudjukki visszatért. Én elhittem, hiszen a családom is Harry Potterrel volt, aki egy kedves, őszinte fiú. Akkor léptem be a Főnix Rendjébe. Dumbledore visszaküldött Romániába, hogy próbáljak meggyőzni külföldi varázslókat is. Talán még veszélyesebb vállalkozás volt, mint a sárkányászat. Többen ugyanis, inkább próbáltak megölni, mint csatlakozni a Rendhez. Ezúttal Bill és menyasszonya, Fleur esküvőjére mentem haza. Az esküvő előtt, anyám elkapott, és brutálisan rövidre vágta a hajam. Abban a reményben persze, hogy én is kifogok végre egy csinos lányt. Tudom, kissé elcsépelt, és közhelyes is, de az igazit keresem, azt, aki majd először bűvöl el varázslatok nélkül. Anya terve nem jött be, ráadásul, szörnyen nézem ki. Aznap éjszaka meg is próbáltam visszanöveszteni, de sajnos nem igazán sikerült. Csupán másfél centit tudtam segíteni a helyzeten, cseppet sem látszott. A végső harcban a Rend oldalán, Harry oldalán harcoltam. A nagyobb jóért, amiért Dumbledore, Remus, Tonks és még sokan mások az életüket adták. A harcban mi győztünk, de vesztesek is voltunk, hiszen a kastély romokban hevert, sokan megsérültek, és egységesen gyászoltuk a halottakat. Sok időbe telt, mire minden a régi lett, de ma már egy békés világban élhetünk, hála nagyrészt Harrynek. Ezek után, képtelen voltam visszamenni, kötelességemnek éreztem a maradást, így itt vagyok. Újra a Roxfortban vagyok, ismét gyerekek vesznek körül, és most én vagyok a Legendás Lények Gondozása tanár. Professzor… Én… Egy kicsit hihetetlen, ettől mindig egy ősz, szakállas, öreg Charlie jut az eszembe, de szerencsére ez nem így van. Üldöztem már egy villámgyors és nagyon kicsi aranylabdát, küzdöttem már sárkánnyal, kutattam fel varázslókat, harcoltam a háborúban, most én tanítom a jövő nemzedékét, és cseppet sem unatkozom. Mindig van részem egy kis kalandban, és tudom, az élet sosem áll meg. Jellem: Jó kedélyű, vidám férfi, aki tettre kész és bátor, bármiről is legyen szó. Csak akkor bújna az ágy alá – már, ha beférne -, ha hajvágással fenyegeti az anyja. Jó testvér, és hűséges barát, könnyen nyit mások felé, és nagyon nehezen lehet kihozni a sodrából, bár néha túlságosan is elégedett magával. Kinézet: Magas termete van, szépen kidolgozott izmai, vörösesszőke haja és kék szeme. Néhány heg ugyan van a testén, de büszkén mutogatja azokat, mint „harci sérüléseket”. Helyes arca van, elég népszerű a lányok körében, bár nem igazán használja ki, az igazit keresi. _________________

Hollóháti Hedvig (Roxfort)

Név: Hollóháti Hedvig (Rowena Ravenclaw) Becenév: Hedvig. Kor: 998 korül, fiatalon meghalt Rang: a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola alapítótagja, házvezető, tanár Nem: nő Származás: boszorkány, aranyvérű Születési idő: 1000. szeptember 11. Születési hely: Skócia zord, hideg hegycsúcsai közt Család Anya: Morgana* /1018, meghalt/ hercegi sarj Apa: Edevis* /1026, meghalt/ tudós, feltaláló, filozófus Testvérek: nincs Egyéb családtag: Hollóháti Heléna, leánygyermek /978/ szellem a családfa Arthur királyig vezethető vissza, aki az V. és VI. század körül uralkodott Háziállat: egy Merlin névre hallgató sas * abban az időben, még nem igazán használtak vezetéknevet Érdekesség: A kor legokosabb, legtehetségesebb boszorkánya. Az ő ötlete volt a Roxfort neve és a hely, ahol megépítették, továbbá neki köszönhetőek az iskola mozgó, szeszélyes lépcsői. A bölcs öreg Hollóhátban,/Éles elmék várnak./Kiknek a tanulás kaland,/Oda azok járnak. Három barátját szinte testvérének tekintette, legközelebb Hugrabughoz állt. Személyes tárgy: Egy gyönyörű ékszer, a híres diadémja, ami bölccsé tette viselőjét. Pálca: 11 és háromnegyed hüvelyk, platánfa, kellemesen rugalmas, magja a sas tolla, ő készítette Iskolai ház: Hollóhát alapítója Előtörténet: A X. században kaptam életet, Skóciában, a hegyek közt megbújó hercegi palotában. Az anyám, Morgana, hercegi sarj volt, s én egy nem tervezett kellemetlen meglepetés voltam az életében. Törvényen kívül szült meg, és nem engedett a gőgös becsületéből, magamra hagyott. Apám, Edevis, nagy varázsló volt, vidám, kissé bugris ember. Ő vett magához, vitt magával Wales zöld, üde völgyei közé, és nevelt fel egy ottani mágusok lakta faluban. Atyám a legtöbb idejét az új találmányainak szentelte, rám alig jutott néhány perce, de nem igazán bántam. Élveztem, hogy belevethetem magam a régi könyveibe, csak úgy ittam magamba a tudást. Fiatal, tizenéves koromban, megismertem egy falubéli lányt, Helgát. Szoros barátságot kötöttünk egymással. Helga rendkívül kedves, őszinte és jámbor, mindig a jó szándék vezérli, mindemellett nagyon tehetséges boszorkány. Sok közös volt bennünk, de leginkább az, hogy ki akartuk használni a mágiát, ami a testünket körülölelte, ami a vérünkben csörgedezett. A legtöbb falusi asszony csak a háztartás körüli igéket ismerte, a legtöbb férfi pedig csak a kétkezi munkát segítő bűbájokhoz értett. Helgával az lett a kedvenc időtöltésünk, hogy új varázslatokat találtunk ki, ráolvasásokat mormoltunk, majd elhatároztuk, hogy készítünk magunknak egy varázspálcát. Azon a nyáron felmásztam a szerény kis házunktól nem messze gyökerező öreg, tekintélyt parancsoló, bölcs platánfára, és letörtem egy hosszabb ágat. Egy kényelmes, megfelelő méretű pálcát faragtam belőle. Hirtelen zajt hallottam a fáról, és felpillantva, egy madár hajtott fejet nekem. Tudtam, hogy Merlin ajándéka ez a sas, ami azóta sem hagyott el. Amikor szükségem volt rá, megjelent, s amikor nem kellett, elment. Két év múlva, tizenhét esztendős voltam, s elhatároztam, hogy elhagyom ezt a helyet, melyet eddig otthonomnak hívtam. Helgával úgy döntöttünk, megvalósítjuk álmunkat, tudásunkat tovább adjuk. Ekkor megjelent két idegen. Az egyik izmos testalkatú, szőkés hajú, szakállas férfi. Meleg, barna szemeiben vidámság, bátorság és kalandvágy csillogott. Az öltözéke egyszerű volt, kiegészítve az utazóköpennyel, és egy fényes karddal, ami az oldalára volt erősítve. A másik férfi magas, szikár volt, fekete haj keretezte kellemes vonású arcát. A sötét tekintetében értelmet, gyanakvást, titokzatosságot véltem felfedezni. Testtartása kissé gőgös volt, járása pedig büszke. Különös volt a két varázsló - mert azok voltak, kétség sem férhetett hozzá - felbukkanása. Errefelé pedig igen szokatlannak hatott a külsejük. Habár, engem és Helgát is furcsának találtak a helybéliek. Ezeknek mindenki furcsa, aki nem olyan, mint ők. Mi bőrnadrágot, csizmát és egy bő felsőrészt viseltünk, hajunkat szoros fonatba fogtuk. Az itteni nők viszont csak szoknyát hordtak, tehát határozottan feltűnőek voltunk. Legalább annyira, mint ők. - Csak nem vándorszínészek vagytok? - kérdezte nevetve a szőke. - Azt hittem, a nők jobban szeretnek királykisasszonynak öltözni, mint férfinak. - Nos, ha tudni szeretnéd, utazók vagyunk, akik kalandra és tudásra szomjaznak - válaszoltam higgadtan, pedig mérhetetlenül felbosszantott. - Bocsássátok meg barátom, Godrik faragatlanságát - szólalt meg a másik. - Engem szólítsatok Malazárnak. - Hedvig és Helga - mutatott be minket a barátnőm. Godrikkal és Malazárral indultunk útnak az ismeretlen felé. Hamar barátok lettünk, igazán szórakoztató volt a társaságuk. Majd kiderült, hogy őket is egy cél vezérli, mégpedig, tanítani az embereket. Elterveztük, hogy alapítunk egy iskolát az ifjú varázslók számára. A terv meg is valósult, felhúztuk a Roxfort vastag, biztonságot nyújtó falait, közben pedig igazi egységgé kovácsolódtunk. Az idő elteltével már nem csupán barátság, hanem szerelem szövődött köztünk. Malazár ravasz volt és elszánt, Helga pedig támogatta őt, és mellette állt mindenben, mégis egyenrangú felekként tekintettek a másikra. Godrik hősi lelkű, bátor és becsületes, én pedig sokszor segítettem őt sikerei eléréséhez, szerető társra leltünk egymásban. Ekkor hoztuk létre a házainkat, s csatoltuk hozzá neveinkhez. Mardekár Malazár, Griffendél Godrik, Hugrabug Helga és Hollóháti Hedvig, a négy alapító, hírünk, s az iskolánk híre hamar bejárta az országot, rengeteg tanulni vágyó érkezett ide. Ám ekkor Malazár előállt azzal, hogy csak mágus családok gyermekeit képezzük, csak a tisztavérűeket. Ezzel viszont egyikünk sem értett egyet. Helga szíve a kedvese felé húzta, békét akart, s kiállni mellette, de tudta, hogy nekünk van igazunk. A négyek ereje felbomlott, megszűnt, Mardekár dühösen eltűnt a Roxfort falai közül, és ebbe barátnőm belebetegedett. Én nem sokkal később adtam életet egyetlen lányomnak, Helénának. A csöppség örömöt hozott az életembe. Jó néhány évvel később, kész voltam megbocsátani Helénának, aki egykor ellopta tőlem nagy becsben tartott diadémomat, s érte küldtem Albániába egy bárót, hogy hozza haza az én lányomat. Őt vártam, de más érkezett hozzánk. Malazár tért vissza, hogy megpróbáljon meggyőzni minket igazáról, Helga rögtön mellé állt, neki már mindegy volt, mit akart, csak többé ne menjen el tőle. Godrik és én azonban hajthatatlanok voltunk. Ott álltunk egymással szemben, barát, barátnak lett esküdt ellensége. Elhangzott az első átok, ami újabbat és újabbat követelt. Végül, mikor abba hagytuk, csak annyit láttam, hogy Griffendél vérző sebbel dőlt el a földön, ahonnan már nem kelt föl. Térdre rogytam társam mellett, s bár nekem nem volt sérülésem, megszakadt a szívem. Jellem: Kedves, éles eszű nő, nagy tudásszomjjal. Legnagyobb vágya, hogy a megszerzett tudását tovább adhassa, imád új varázsigéket, bűbájokat fejleszteni, kitalálni, régieket megújítani. Odaadóan szereti Griffendélt, akinek hűséges társa volt mindvégig. A lánya, Heléna, hiába lopta el a becses diadémot tőle, kész volt megbocsájtani neki, és büszke volt rá. Büszke a hollóhátasaira, akik megállják a helyüket az ő házában, és kiváló eredményekkel végeznek. Még valami, ő nem szellem, hanem emlék, akit sosem felejtettek el. Kinézet: Kivételesen szép nő. Nem különösebben magas, inkább alacsony, törékeny alkat. Bájos arca van, jóságos, okosan csillogó tekintete, és lágy hullámokban a hátára omló, hosszú, sötét haja van. A ruháiban a kékes árnyalatokat kedveli. _________________

Bonnie Mayer (Alois Rock School)

Bonnie Mayer ~~~ Karakter teljes neve: Bonnie Mayer Becenév:Bonnie Születési idő, hely: 1994. szeptember 11., Boston Kor: 17 év Évfolyam: 3 Titulus: Átlag. Hangszer: Basszusgitár, Gitár, Ének Egyéb: Rock chick of the century ~~~ Kinézet: Bonnie elég alacsony, viszont így könnyen talál magának pasit, hiszen jóesetben magasabbak nála. Nem az a kifejezett csontkollekció, átlagos testalkata van. Leginkább vörös hajáról lehet felismerni, és vagány öltözködési stílusáról, aminek elengedhetetlen kelléke a Martens bakancs. Persze, a rockos megjelenéshez élénk színű smink is dukál, főleg szemfestésben profi! Legszívesebben kedvenc időtöltésének hódol, a basszgitározásnak, és majdnem mindig nála van a kedvenc hangszere. Ez egy akusztikus, fehér, fretless Fender, ami gyönyörűen szól, főleg, ha Bonnie játszik rajta. Jellem: Belevaló, vagány csaj. Imádja hangoztatni a véleményét, és sokszor oszt ki másokat, de persze, csak építő jelleggel. Gyakran viccelődik, és legtöbbször hatalmas mosoly van az arcán, amivel jókedvre derít másokat. A beszélésnél, csak az evést szereti jobban, főleg a káros, hizlaló ételeket minden mennyiségben. Nehezen lehet felidegesíteni, de elég haragtartó. Alapvetően imád társaságban lenni, de néha szüksége van egy kis magányra, vannak mélypontok az életében, de ilyenkor születnek a legjobb dalok. Történet: Anya mindig azt mesélte, aznap, amikor születtem, éppen szakadt az eső. Ez csupán azért érdekes, mert imádom az esőt. Néha kiülök az ablakba, nézem, ahogy zuhog, és hallgatom a beszűrődő halk kopogást. Már kiskoromban is felfedeztem, hogy milyen egyenletlenül, máskor pedig milyen egyenletesen dobolnak ritmust az esőcseppek. Egy-két alkalommal a bátyám, John is mellém ült, és halkan dúdolt egy fülbemászó dallamot hozzá. Ezek a kedvenc emlékeim. Amióta az eszemet tudom, a bátyám a példaképem, úgy nézek fel rá, ahogy senki másra. Ő már régebben is gitározott és énekelt, egyből megtetszett nekem ez a dolog. Az, hogy ennyi tehetség van benne. Hogy ilyen kitartással és szorgalommal tanul meg egy-egy új fogást vagy akkordot. Azt hiszem, mindig is irigy lehettem Johnra. Persze, nagyon szerettem őt, de én egy kicsit mindig jobb akartam lenni nála. Hogy bizonyítani akartam-e, azt a fene sem tudja, de mindenképpen bennem volt a versengés. Ahogy elég idős lettem hozzá, eldöntöttem, hogy én is gitározni fogok. Sajnálatos módon, nekem ez egyáltalán nem ment jól, mint idősebb testvéremnek, aki akkorra már teltházas koncerteket adott, és kiadta az első nagylemezét is. Ekkor kezdtem énekelni, és egy garázsbandát is alapítottam. Nem volt a legjobb ötlet, mivel zenésztársaim nemhogy kezdő szinten voltak, de előfordult, hogy a próbákra sem jöttek el józanul. Egyszer elmentem John egyik nagykoncertjére, akkor hallottam először profi bandát élőben játszani. Felfoghatatlan élmény volt. Ott és akkor tetszett meg a basszusgitár is, holott eddig nem is gondoltam volna, hogy az is lényeges hangszer egy együttesben. Amikor elkezdtem tanulni, könnyen belejöttem, és ráéreztem az ízére, tudtam, hogy ez a nekem való dolog, és éreztem, hogy ez az, amit szeretnék csinálni. Ez mind-mind szép és jól is hangzik, nemde? Csakhogy az egész eddigi életemet a zenének szenteltem, és nem sikerült egy legjobb barátot sem szereznem. Engem nem hívtak meg a szülinapi partikra, az osztályból is mindig kilógtam, és még fiúm sem igazán akadt. Nem voltam igazán népszerű, pedig mindig vágytam a sikerre, talán pont ez volt a baj. Nem igazán ismetek az emberek. Az a társaság, akikkel jól éreztem magam, egy idő után pedig szétszéledt. Ekkor láttam meg egy újságban az Alois iskoláról szóló hirdetést. Rögtön megtetszett, és éreztem, hogy nekem itt a helyem, mert itt igazán kibontakozhatok.