Noha
egyes emberek egyenesen őrültnek titulálnak, én inkább összetett
személyiséggel jellemezném magam. Volt egy idő, amikor lázadtam
mindenféle irányítás ellen, de beláttam később, hogy egyedül képtelen
lennék megfelelő vagy jó döntéseket hozni. Ennek ellenére remek
csapatjátékosnak bizonyultam, képes vagyok együttműködni bárkivel, ha
közös célunk van. Segítőkésznek tartom magam - hiszen ez elengedhetetlen
egy Gyógyítónál -, valamint nem vagyok az a nagyszájú típus, inkább
amolyan csendestársféle, mindent átgondolok, mielőtt kimondanám. De a
saját véleményemet nem félek kinyilvánítani, sőt, kimondottan érzékeny
nő vagyok. A szerénység nem jellemző rám, tisztában vagyok a
képességeimmel és a lehetőségeimmel, bár néha túl sokat várok el
magamtól vagy másoktól. Komolynak tűnhetek, de van rá okom, ugyanakkor
imádok jó társaságban lenni, szeretek nevetni, és szeretem, ha
megnevettetnek. Az idő nagy szerepet játszik az életemben, hiszen jó sok
van belőle. Sokat változtam, változok most is, és ezt mindig is nehezen
tudtam elfogadni. A múltam egyes részei örökre nyomot hagytak bennem.
Mélyen.
Igéző,
csokoládébarna szemek, bájos mosoly, napsütötte, selymes bőr. Ez vagyok
én. Talán első látásra senki sem gondolna veszélyesnek, az pedig egy
közönséges embernek abszolút nem jut eszébe, hogy egy igen különleges
nővel van dolga. Bizony, a kedves arcom, a filigrán alkatom és lágy
hullámokban a hátamra omló barna hajam elég megtévesztő. Ha szükség van
rá, bárkit könnyen manipulálok, és kihasználom az adottságaimat. A gaz
csábító. Akár lehetnék én is. Egyesek olyan naivak, nem kell hozzá sok
idő, hogy az ujjaim köré csavarjak bárkit is.
Egyébként a nőies
öltözködés híve vagyok, ugyanakkor pont annyi látszik amennyi kell.
Igazán úgy is a sminkem öltöztet, ami nélkül talán átlagosnak tűnnék, én
pedig szeretem, ha rám figyelnek. Az illatom szintén fontos, hogy
mindig üde, friss vagy gyümölcsösen édes legyen. A testem arányos, ott
kerek, ahol a szemnek határozottan kívánatos. Az, hogy alacsony vagyok,
az előnyöm is, hiszen majdnem minden férfi magasnak és erősnek érezheti
magát mellettem. A divatot nem igazán követem figyelemmel, mégis sikerül
sokszor beletalálnom a trendekbe. Az ékszereket viszont nagyon
kedvelem, mindig van rajtam egy-egy csinos darab.
Farkasként kecses,
ugyanakkor biztos mozgás jellemző rám, nem vagyok hatalmas, inkább
kisebb. A bundám szürkés színű, a mancsaim és a hasam viszont hófehér.
Ez
a történet egy unalmas szerda reggellel kezdődik. A mobiltelefonom
csörgése ébresztett fel legkedvesebb álmaimból, miután eltelt pár perc,
kénytelen voltam kibújni az ágyamhoz, és kinyomni a kis készüléket, ami
makacsul ismételte az idegesítő dallamot. ~ El ne felejtsem később
megváltoztatni az ébresztőmet, utálom ezt a dalt... ~ gondoltam,
miközben nekiláttam a reggelinek. Hihetetlennek tűnik, hogy végre itt
hagyom ezt a várost. Olyan sok éve már, hogy ideköltöztem, és most vége
az egyetemnek, azt hiszem, nem is fog túlzottan hiányozni. Az utóbbi
időben kezdett egyébként is az agyamra menni. Túl sok mindent tudnak
egyesek, túl sokat pletykálnak mások életéről, az én életemről. De ma
nem számít, az sem, hogy Chicago szebb, és ennél sokkal melegebb napra
is virradt már, alig várom, hogy a kezemben foghassam azt a
papírköteget, ami annyi mindent jelent nekem.
Egy darabig csak ültem a
kocsimban, de nem igazán tudtam magam rávenni, hogy szálljak ki abból.
Pedig nem nagy dolog az egész. Kinyitom az ajtót, majd becsukom,
végigmegyek a folyosón, felveszem azt az ocsmány köntöst meg a béna
sapkát, kezet fogok egy rakás emberrel, átveszem a diplomát, és már meg
sem állok Fairbanksig. Mégis olyan különös szembenézni azzal, hogy mi
vár rám. Kicsit, bevallom, félek. Aztán elhatároztam magam, és az eleje
egész könnyen ment. Megragadtam a nehéz vasajtót, és átléptem az egyetem
küszöbén.
- Hallottátok? - Felfigyeltem a suttogó hangokra.
- Ez az a csaj - jött egy másik irányból is.
- Állítólag megölt valakit!
- Élve kibelezett 37 embert!
- Azt hallottam, megkötözte...
- ...gyógyszerekkel tömte...
- ...majd eltüntette a holttestét...
- ...Mr Bowennek!
A
folyosó végtelenül hosszúnak tűnt. Közben szembesülnöm kellett néhány
hasonló megjegyzéssel. Ó, istenem, ha tudnák, hogy elég lenne pár
másodperc ahhoz, hogy hatalmas és erős vérfarkassá alakulva, az életét
ontsam az itt összegyűlt tömegnek. De nem tudják, sőt nem is sejtik, és
ez így van jól. És most nem kellett csak egy gyilkos pillantást vetnem a
pletykálkodókra, azonnal megszűnt a suttogás. Megkönnyebbülten csuktam
be magam után a női mosdó ajtaját.
Talán igaz volt, amit mondtak.
Illetve részben. De nem tudhatták, milyen körülmények között történt,
ahogyan azt sem, miért. Az előzményekről pedig fogalmuk sincs.
Boston; 1910. október
- Jack, Johanna, kész a vacsora! - A tükörnél álltam, amikor hallottam
anyám hangját a földszintről. Éppen az új ruhámat próbáltam, amelyhez
remekül illet az a nyakék, amit Taylor ajándékozott nekem
születésnapomra. Még gyors vetettem egy pillantást a tükörképemre, majd
lesiettem a lépcsőn, és egyenesen az ebédlőbe mentem, ahol már a
megterített asztal várt.
Helyet foglaltam a szokásos székemen, és
megvártam, amíg Nicholas, az édesapám, Jack, a bátyám és végül
Elizabeth, az édesanyám is leült, miközben az asztal közepére tette az
illatozó sült csirkét. Sok más bostoni családdal ellentétben, mi
megengedhettük magunknak, hogy emeletes házban éljünk, nagy birtokkal,
sok állattal, sőt luxusnak számított az is, hogy minden este a legjobb
falatok kerültek az asztalra. Apám vállalkozó volt, és az üzlet pedig
virágzott, annyi pénzt keresett, hogy anyának nem is volt más dolga a
főzésen és a takarításon kívül.
- Hogy telt a napod, aranyom? - kérdezte apám felém fordulva.
- Remekül. Ma igazán hasznos dolgokat tanultam Campbell kisasszonytól -
válaszoltam illedelmesen. Campbell kisasszony különben a házitanítónk
volt - nekem és Jacknek. Habár a bátyám inkább már a vállalkozásba
szeretett volna beszállni, apa szerint még fiatal volt. - Később pedig
Taylor meglátogatott, és sétáltunk egyet a birtokon.
- Nem tetszik nekem az a ficsúr - adott hangot véleményének anyánk. Már nem először hallottam tőle.
- Nem találkozhatsz vele többet, hányszor mondtam már! - Csattant apám hangja erényesen.
- Nem tilthatod meg nekem! - Kiáltottam mérgesen. Majd nem érdekelve,
hogy még nem fejeztem be a vacsorát, felálltam, és otthagytam az
asztalt, hogy mérgesen a szobámba zárkózzak.
A professzor úr
milyen szép beszédet tartott! Legalábbis a többiek éljenzése ezt
sugallja. Én csak ültem a helyemen, nem igazán figyeltem, hozzám már
csak tompa, monoton dörmögésként jutott el a tanár hangja. Egyre inkább
elmerültem a feltörő emlékekben, melyek hirtelen elárasztották az
agyamat. Százkét évet, na meg az azt megelőző tizenkilencet ugyan nehéz
visszaidézni, de a meghatározó pillanatok foszlányai itt motoszkálnak
bennem. Némelyik emlék minden részletét kristálytisztán fel tudom
idézni.
Boston; 1910. november 3.
Ez volt az az éjszaka.
Az, amikor teljesen újjászülettem. Persze, akkor még egyáltalán nem
sejthettem azt, ami ott várt rám a közeli erdő egyik tisztásán. Igaz,
jól tudtam, hogy a szüleim nem kedvelik Taylort, de én napról napra
egyre jobban beleszerettem, és az, hogy megtiltották a vele való
találkozást, csak még inkább összetartott bennünket. Vagyis inkább ezt
akartam hinni. A számomra oly' kedves fiú azonban az éjjelt megelőző
napokban kissé, mintha furcsán kezdett volna viselkedni, és milyen
különös randevú helyszíne lehet egy állítólag farkasokkal teli erdő.
Mégis elmentem. Ám, mikor odaértem nem várt ott senki. Teljesen egyedül
voltam, és már kezdett sötétedni. Én olyasféle álmokat dédelgettem
akkor, hogy mikor Taylor eljön értem, megkér, hogy szökjek el vele, majd
elvesz feleségül. Lesz egy szép házunk, meg gyerekeink. Ehelyett
teljesen mást kaptam. Egy órája várakoztam, mikor neszezés ütötte meg a
fülem. Kisvártatva pedig kilépett az én Taylorom. Közelebb érve, különös
csillogást véltem felfedezni a tekintetében. Ezt viszont abban a
pillanatban elfeledtette velem, mikor lehajolt, és édes csókot lehelt az
ajkaimra. A karjai erősen tartották a csípőmet, majd másfelé kezdtek
kalandozni, illetlen helyekre, ahol előtte még nem járt senki. Én
ijedtemben elhúzódtam tőle, és szégyenkezve néztem a szemébe.
-
Johany - mindig így hívott -, ne légy ilyen kis butus! Én csak egy
csodálatos éjszakát szeretnék magunknak, tetszeni fog - mondta.
- Én... én azt hittem, együtt elszökünk ma éjjel - vallottam be idegesen, mire ő kinevetett.
- Hogy jutott eszedbe ilyen csacskaság? - tette fel a kérdést
mosolyogva, de tudtam, választ nem vár rá. - Ugyan már! Ne kéresd magad!
- Kicsit erélyesebben szólt, amitől megijedtem, és hátrálni kezdtem.
Taylor pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és erőszakosan
megragadta a derekamat. Fájt, ahogy szorított, és hiába volt minden
tiltakozásom, ő sokkal erősebb volt nálam, és egy pillanattal később már
a földön találtam magam, ő pedig fölöttem volt, és a kezei is mindenütt
ott voltak rajtam. Próbáltam erősen megütni, de mintha meg sem érezte
volna, ekkor utolsó mentsváramként belekarmoltam az arcába, de hiába,
nem tudtam felállni, aztán egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
-
Miért nem tudsz nyugton maradni? - kérdezte indulatosan, mire kitört
belőlem a sírás. Feleslegesen kiáltoztam volna segítségért, tudtam, hogy
senki sem hallana. További tiltakozásom, a rugdosás valamint a marás
mind teljesen hasztalan, csak azt értem el vele, hogy felbőszítsem
Taylort. Állatias morgás kíséretében belém harapott, és belőlem egy
artikulálatlan sikoly szakadt fel. Az iszonyatos fájdalom a csontjaimig
hatolt. Ezután csak erre tudtam koncentrálni, és halványan érzékeltem a
dolgokat magam körül. A magáévá tett, majd elment, és magamra hagyott.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de hallottam valaki halk lépteit,
majd egyre biztosabb lettem benne, hogy nem ember. Mikor megláttam azt a
hatalmas farkasszerű lényt, biztos voltam abban, hogy meghalok. Ezután
átadtam magam a hívogató sötétségnek.
Mikor felébredtem, a nap már
magasan járt, és ahogy kinyitottam a szemem, éles fájdalom nyilallt
minden porcikámba. Megpróbáltam felülni, és fájdalmas nyögéses közt
sikerült is, majd rögtön éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tőlem egy-két
méterre egy ötven év körüli férfi ült törökülésben. Izmos felsőtestét
nem takarta ruha, pedig koránt sem volt meleg idő, és alul csupán egy
lenvászon nadrágot viselt. A különös figura aggódó tekintettel nézett
engem.
- Üdvözöllek, kedves! William vagyok - szólalt meg mély
hangján. - Most már te is közénk tartozol - jelentette ki határozott
meggyőződéssel. Én kérdőn meredtem rá. Fogalmam sem volt, mit akart
mondani ezzel.
- Az vagy, ami engem is éltet. Vérfarkas lettél! -
Egyszerűen, nyugodtan közölt egy ilyen szürreális tényt, de a
legkülönösebb az volt, hogy elhittem, amit mondott.
- Én leszek a
mentorod. Segítelek téged, tőlem sokat tanulhatsz - bizonygatta a férfi.
És valami megmagyarázhatatlan módon, én azonnal bizalommal fordultam az
idegen felé. Most különösen szükségem van arra, hogy eltereljem a
figyelmemet a tegnap éjjel történtekről. Mert ott, akkor meghalt bennem
valami...
William nem nem hagyott egyedül. Sem másnap, sem a
rákövetkező héten, sem az azt követő, csontfagyasztó, hideg télen. Végig
mellettem maradt, és vigyázta minden lépésem. Nehéz volt megszokni a
változást, ami végbe ment bennem. Nehéz volt kezelni az új keletű
képességeimet, az élesebb színeket és hangokat, nehéz volt átváltozni.
Eleinte nagyon is az volt. Kínlódtam minden egyes lépéssel. A belsőm
egyáltalán nem akarta elfogadni, hogy egy olyan szörnyű lény lett
belőlem, mint, amilyen még a legmerészebb álmaimban sem szerepelt.
Tiltakozásnak azonban semmi értelmét nem láttam végül. Elfogadtam,
beletörődtem, hiszen ezt kellett tennem. Már nem volt választásom, mert
Taylor megfosztott a szabadságomtól. Habár William nagyon türelmes és
igazán remek tanárnak bizonyult az idő során, kétlem, hogy valaha lett
volna makacsabb tanítványa nálam. De kedvelt engem, és napról napra
kezdtem én is jobban megszeretni.
Egy-két év elteltével semmit sem
változott emberi külsőm, és ezt már nemcsak a család vette észre, hanem a
városból mások is gyakran megjegyezték. Nem is olyan sokára, már
számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhatok ott. Akkoriban csak
erre tudtam gondolni, arra, hogy el kell hagynom a családomat, végleg el
kell szakadnom tőlük, és ez iszonyú terhet jelentett nekem. Szerettem
őket, még ha nem is úgy, ahogy ma elképzelném, az embernek természetes,
hogy a családja közel áll hozzá. Tudtam, hogy mennem kell majd, de
próbáltam halogatni a lépést, addig maradni ott, amíg csak lehet.
Azonban, mikor az első világháború szele az Államokig is elért, eljött
az idő. Aznap éjjel bombáztak a város felett, mindenki elbújt, aki csak
tudott, én a nagy forgatagot használtam ki arra, hogy elszökjek. Füst
borította be Boston utcáit, kétségbeesett sikolyok hallatszódtak, az
emberek rohantak egy menedéket nyújtó hely felé.Senki sem vette észre,
hogy én voltam az egyedüli, aki épp az ellenkező irányba futott, mint a
többiek - az sötét, sűrű erdő mélyébe. Mikor megérkeztem a tisztásra - a
mi tisztásunkra -, már mindenki ott volt a falkából, rám vártak.
Érezték, hogy eljövök, bíztak bennem. És, amikor William sárgás szemébe
néztem, tudtam, hogy jól döntöttem, ez a helyes út.
Végig arra
próbáltam összpontosítani, hogy a saját nevem meghalljam, mikor mondják.
Láttam, ahogy a nő ajkai mozognak, és szavakat formálnak. Egy kis rúzs
ragadt a fogaira, a szemfestéke elkenődött a szemhéján, a szoknyája
felgyűrődött a combján és a harisnyáján jól láthatóan leszaladt a szem,
arról ne is tegyünk említést, hogy a blúzának egyik gombja hiányzott.
Nevetségesen festett. A körülöttem lévők is mind alig bírták
visszafojtani a feltörő nevetést. De aztán rájöttem, hogy nincs szükség
előítéletekre, rólam is ugyanígy összesúgnak, pedig lehet, hogy neki is
van egy-két olyan titka, amit terhes őriznie. Talán elvált, egyedül
nevel három kamasz gyereket, és az egyetemi fizetés nem elég arra, hogy
kifizesse a lakáshitelt, amit akkor vett fel, amikor az alkoholista
faszija állástalan lett. Nem tudhatom, ahogy ők sem. De ő is érezheti
azt, amit én minden nap, mikor beléptem az egyetem kapuin. A mellettem
ülő fiú - bár már inkább férfinek látszott -, oldalba bökött a
könyökével.
- Hé, a te nevedet mondta! - sziszegte foghegyről.
Nem
vettem észre. Túlságosan is elmerültem a gondolataim között.
Felpattantam a székemről, és akkor vettem észre a döbbent csendet, és a
szúrós tekinteteket, amik végigkövették, ahogyan felsétálok az
emelvényre, és átveszem a diplomámat. Hát nem megmondtam? Ezeknek minden
érdekesebb, mint a saját, szánalmas kis életük. Egy mosolyt erőltettem
az arcomra, amikor láttam, hogy villan a vaku. Kezet fogtam az összes
tanárommal, professzorommal, akiktől elsajátíthattam az orvoslás
bonyolult tudományát, majd lelkesen jelentették ki, hogy az én átlagom a
legjobb az egész évfolyamon. Mikor elértem a nőhöz, az közelebb hajolva
súgta nekem:
- Rájuk se hederíts! - Majd halk köszönömöt mondtam neki, miközben megszorítottam a kezét.
1942, március
Már
sok éve annak, hogy elhagytam szülővárosomat, Bostont, és
Philadelphiába költöztem. Egészen pontosan erre akkor szántam rá magam,
mikor egy nap William halálos sebbel az oldalán vonszolta oda magát a
tisztásra. Egy másik farkassal vívott ádáz küzdelmet a területért, ami
addig a miénk volt. Nem mondta el, hogy ki volt a farkas, de a szeméből
akkor már nyitott könyvként tudtam kiolvasni. Nem volt idegen alfa,
tehát csak egyvalaki lehetett. Letérdeltem az emberi alakot öltő,
haldokló férfi mellé, és az ölembe vettem a fejét. Csak vártam, de
tudtam, hogy nem is olyan sokára itt fog hagyni engem. És még olyan sok
mindent nem tudtam a farkasokról, saját magamról, és annyira
megkedveltem őt. Fájt elengednem. Akkor jöttem rá, hogy William már elég
öreg farkas, hiába nyert mással szemben, ő sem élte túl. Ekkor
döbbentem rá arra, hogy már semmi sem köt ide, hiszen az egyetlen
személyt, akiben vakon bíztam elvesztettem. Nem volt hát maradásom,
rászántam magam arra, ami már az ominózus bombatámadás óta érlelődött
bennem; költöztem.
A philadelphiai csípős, márciusi szél az arcomba
csapott, és pár kósza könnycseppet is kicsalt a szememből. Az utcát
emberek özönlötték el, mind egytől-egyig katonai egyenruhában feszítve. A
távolból tankok, gépfegyverek zaja hallatszott, ritmusos dörrenések
sorozata. Rémisztő volt, úgy tetszett, mintha a háború sosem érne véget.
Hirtelen beleütköztem egy fehér köpenyt viselő asszonyba, és mindketten
elestünk a sáros földön. Miután feltápászkodtunk, kevélyesen rám szólt,
hogy ne tátsam a szám, ideje segítenem a sebesülteknek. Fogalmam sem
volt, miről beszélt, de követtem őt. Beléptünk egy sátorba, és akkor
megcsapott. A vér számomra kellemes illata szörnyen erősen terjengett a
levegőben, a friss hús... A bennem lévő farkas azonnal fölém akart
kerekedni, de nem engedhettem, hiszen veszélyes lett volna ennyi ember
közt. A nő, mintha olvasott volna a gondolataimban, átnyújtott egy
szájmaszkot. Persze, az erős szaglásom ellen mit sem ért, de a tudat,
hogy rajtam van, segített elhinni, hogy használ.
- Mondták, hogy önkénteseket küldenek - kezdte a nő lenézően -, de nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal lánykát kapok majd.
- Én... nem... ez félreér...
- Na, mit áll még itt?! Menjen, lássa el őket! - mondta ellentmondást
nem tűrően. Nem voltam képes megmagyarázni a félreértést, nem volt erőm
sem. Túlságosan lefoglalt a koncentráció, hogy kordában tartsam a
farkast.
április
Hamar beletanultam a nővérszerepbe,
tényleg érdekelt egy idő után. Már nem bántam, hogy belekeveredtem,
hiszen jó volt segíteni akin csak lehetett. A hullaszagot is megszokja
idővel az ember... Csakúgy, mint a vérét. De a szívbemarkoló, fájdalmas
sikolyokat sosem, órákig visszhangzanak még a fülemben, kísértenem
engem. A mai napig sem tudom, miért vitt a lábam ahhoz a beteghez éppen.
Egyszerűen csak valami vonzott oda. Letérdeltem a katonához, és
megdermedtem. Világosbarna haj, barna szemek, csúcsos áll. Ha az
arccsontja kicsit szélesebb lett volna, akkor megszólalásig hasonlított
volna Taylorra. Mikor ismét ránéztem, már őt láttam visszatükröződni, a
harag és a bosszúvágy pedig hirtelen lobbant fel bennem. Bűnhődnie
kellett, hiszen ő tett ilyenné! Szikét ragadtam, nem számított a vér,
ahogyan ez az ember üvölt, felnyitottam a mellkasát. Kezeimet a
szétnyílt testbe mélyesztettem, és megragadtam valamit. Fogalmam sem
volt, mi az, de szinte fizikai örömöt nyújtott, hogy szenvedni látom.
Aztán akár egy húr, elpattan valami, és a kiabálás megszűnt, a test nem
mozdult többé. Az arcára nézve nyoma sem volt Taylornak, csupán egy
ismeretlen volt. Csak percek múltával fogtam fel, mi történt. Megöltem,
megöltem, megöltem...
- Minden rendben, Johanna? - A hangot magam mellől érzékeltem, igaz, tompán, mégis megijedtem tőle.
- Belső vérzése volt, már nem tudtam megmenteni. - Hazugság még
életemben nem jött ilyen nehezen a számra. Mintha minden egyes szóért
küzdenem kellett volna. Talán így is volt. De ez fel sem érhetett a
tudathoz, hogy immár gyilkossá váltam.
Akkor még nem tudhattam, de ez
csak a kezdete volt valaminek. Valami olyannak, amit már az elején el
kellett volna fojtanom. Képtelen voltam rá. A legrosszabb az a kéjes,
gyönyörteli érzés volt, amit akkor éreztem, mikor már csak pillanatok
választottak el valaki a haláltól. Függtek tőlem. Rajtam múlott, hogy
kegyelmezek-e, de persze, nem tettem. Kegyetlen döntéseket hoztam mások
sorsa felett, elvágtam őket az élettől, holott nem volt jogom hozzá.
Ehhez senkinek sincs joga. Ráadásul végig tudatában voltam annak, amit
teszek, de képtelen voltam ellenállni. Gyengeség? Akár az is lehetett...
Fogalmam
sem volt, hogy ekkora megkönnyebbülést jelen majd, hogy véget érnek
egyetemi éveim. Nincs több vizsgadrukk, nincs több elkényeztetett
csemete, nincs több álszent tanár, és főleg nincs Bowen. Bár, ami azt
illeti, ő már legalább két hónapja nincs. Megfogadtam, hogy ő volt az
utolsó. Gyorsan bemenekültem a mosdóba, és lerángattam magamról ezt a
szörnyen béna köpenyt, majd kifelé menet belehajítottam az első kukába,
ami szembejött velem, és beültem a kocsiba. Nagy levegőt vettem, mielőtt
elfordítottam volna a kulcsot, és beindítottal volna a járgányt. Nem
volt rossz autó, egészen megkedveltem, sőt, jól összeszoktunk. Mégsem
akartam magammal vinni Fairbanksbe. Az új tulaj valószínűleg már a
repülőtéren vár rám a pénzzel.
1999, augusztus
Hosszú,
kemény évek teltek el bűntudattal és fáradságos munkával. Kerültem, akit
csak lehetett, elszeparálódtam az emberektől, így jóllehet, el is
felejtettem, mekkora jelentősége van annak, hogy emberi kapcsolatokat
alakítsunk ki, de féltem is megkedvelni valakit, akitől majd úgy is el
kell válnom bármilyen indokkal, hiszen mégsem magyarázhatom be
valakinek, hogy mikor ő már hetven éves lesz, én akkor is ilyen fiatal
maradok. Épp ezért volt, hogy utaztam, világot láttam, esetleg néhány
évre letelepedtem valahol, de aztán mindig odébb álltam. Nem kötött
sehova semmi. Ennek ellenére, jó pár éve már Chicagóban élek, és nem
érzem itt magam olyan rosszul. Egésze kellemes hely, és elég nagy ahhoz,
hogy egy magamfajta ember ne keltsen nagy feltűnést. Az életem azonban
megváltozni látszott, mikor a metróban ülve felfigyeltem a velem szemben
elhelyezkedő férfire. Sötét haja volt, átlagos testalkattal, mégis
valami más volt. Kiszúrta, hogy őt figyelem, és mikor a tekintetünk
összekapcsolódott, már tudtam, miért olyan különleges. Ő is farkas. A
szemeiből képtelen voltam bármit is kiolvasni, az arcán pedig zárkózott
kifejezés ült, kissé talán megijedtem, ezért a következő megállónál
rögtön le is szálltam, habár fogalmam sem volt róla, hol vagyok.
Csakhogy ő is leszállt. Három utcán keresztül követett, mikor tudatosult
bennem, hogy eltévedtem, ő pedig egy szempillantás alatt mellettem
termett.
- Magányos farkasként nem a legjobb elveszni a nagyvárosban
- szólalt meg. A hangja mély volt, de határozottan kellemes tónust
ütött meg, így nyugodtabb lettem. - Főleg nem úgy, hogy Chicagóban több
falka is él. Egyébként Castor vagyok. - Fogalmam sem volt, hogy
barátkozni akar-e vagy mi a fenét, de elfogadtam a felém nyújtott kezet,
és kimondtam a legelső nevet, ami eszembe jutott: Rebecca. Az eddig
számomra ismeretlen farkas jól kiigazodott a város ezen részén, így egy
darabig együtt sétáltunk, rövid társalgásunk alatt az is kiderült, hogy
egész barátságos a fickó. Egy idő után egyszerűen megtorpant, és
kijelentette:
- Át foglak harapni.
Tudtam, hogy komolyan
gondolja, és valahol a lelkem mélyén most először éreztem úgy, hogy nem
vagyok egyedül, nem kell, hogy egyedül legyek, mert van lehetőségem
tartozni valahová.
Miután a kocsitól megváltam, következő
állomásom a jegyiroda volt. Tudom, furcsa, hogy nem foglaltam előre
jegyet, de még talán bizonytalan voltam, és egészen eddig nem sikerült
lezárnom magamban egy korszakot. De most már határozott elképzeléseim
voltak a jövővel kapcsolatban, és tudtam, hogy ezt csak ott válthatom
valóra. A sor hosszúnak tűnt, de a gondolataimba mélyedve, hamar
elrepült ez a röpke fél óra, amit ki kellett várnom, hogy végre a pult
mögött pöffeszkedő középkorú, kopaszodó ipse képébe mondhassam:
- Fairbanksig kérek, egy első osztályút.
- Retúr?
- Csak oda! - Mázsás kő szakadt le a szívemről, ezt kimondva. Csak oda!
Csak oda! Jó érzés volt elszakadni innen. Ott egy új lehetőség várt,
egy tiszta lap. Na jó, annyira azért nem tiszta, de nem olyan fekete,
mint ez.
2006, szeptember
Régi álmaimat váltottam valóra,
mikor beiratkoztam az orvosi egyetemre. Castorral és a falkával
továbbra is tartottam a kapcsolatot eleinte levélben, később a technika
vívmányainak köszönhetően, emailben. Többek között ők is biztattak, hogy
jelentkezzek, bár először menni akartam, később mégis úgy döntöttem,
maradok. Ha törik, ha szakad, belőlem akkor is orvos lesz, méghozzá
olyan, akik papíron tudja mutogatni. Számomra nem okozott nehézséget
felnyitni valakit, hiszen már számtalan alkalommal megtettem, nem volt
probléma elviselni a hullaszagot, látni valakit meghalni. Viszont a
tanulás új volt számomra, és nem is mindig remekeltem, főleg egyvalaki
óráján nem. Mark Bowen az a fajta szívtipró álompasi volt, akinek a
tökéletes nem volt elég. Nála a legjobb jegy a hármas volt, mondván, az
ötös ő maga, hozzá pedig mi nem érhetünk fel. Engem előszeretettel
buktatott meg a vizsgákon, majd után halkan a fülembe suttogta, hogy "Ez
nem elég", "Tőled nem is vártam többet" vagy, hogy "Tudom, hogy csak
ennyire vagy képes". Persze, ez közel sem bosszantott fel annyira, mint a
tudat, hogy más lányok az ágyába bújnak a jobb jegyért. Egyszer óra
után marasztalt, és bepróbálkozott nálam. Hagytam. Nem is tudom, miért,
de egyáltalán nem ellenkeztem neki. Könnyű volt elcsábulni, ha egyszer
olyan tökéletes volt, és vele valóban minden annak tűnt. Harmadéves
rezidens voltam, mikor megkért, hogy költözzek hozzá. Hihetetlenül
boldog voltam, és azt hittem, sehogy sem lehet tönkretenni egy ilyen
kapcsolatot, Akkor csak ő létezett számomra, és én is azt hittem, hogy
csak vele együtt vagyok teljes. Az együttélés azonban rádöbbentett, hogy
Mark én én eléggé különbözőek vagyunk, és nem szerettem sokáig
elviselni, ha háttérbe kell szorulnom, mert neki úgy tetszik, ha ő kap
igazat, még ha téved, akkor is. A hibáit nem volt képes beismerni,
sokszor ebből óriási veszekedések lettek, és amikor egyszer megütött, én
indulatosan viszonoztam. Nem volt gyenge, de azért sehol sem volt egy
farkashoz képest, így ő a pofonomtól a földre került. Furcsán nézett
rám, és gyanakodni kezdett, nyomozni utánam. Ez az egész engem
megőrjített, így a nagy szerelem is halványulni kezdett. Később valahogy
rájött. Rájött arra, hogy más vagyok, azt persze nem tudta, hogy pont
egy vérfarkassal van dolga, de sejtette, hogy nem vagyok átlagos. Aztán
rajtakaptam. Megcsalt engem a hátam mögött, állítólag a lány a jegyese
volt már hónapok óta. Haragra gerjedtem. Aznap este a legszexibb
ruhámban vártam, és ő hagyta, hogy ágyba csábítsam. Fogalma sem volt,
hogy mire készülök, ahogy arról sem, hogy a pezsgőjébe tudatmódosító
keveredett. Bekötöttem a száját, hogy ne hallja minden szomszéd, hogy a
kedves professzor úrnak vége. Úgy gondolom, elég kíméletes voltam azzal,
hogy csak simán hasba szúrtam Markot. Járhatott volna rosszabbul is,
nem tudja, mi mindenre vagyok még képes. És, ami azt illeti, már nem is
fogja. Főleg, hogy miután a holtteste tűzben égett porrá...
Azt
hiszem, elaludhattam, mert a stweardess kellemesen csengő hangja
ébresztett fel, ami a hangosból szólt fölöttem. Tűkön ülve vártam, hogy
végre landoljon a gép, és amikor megtörtént, alig hittem el, hogy ez
igaz. Végre hosszú idő után ismét szabadnak éreztem magam, és alig
vártam, hogy egy új fejezet kezdődjön az életemben. Itthon vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése