Hollóháti Hedvig (Roxfort)

Név: Hollóháti Hedvig (Rowena Ravenclaw) Becenév: Hedvig. Kor: 998 korül, fiatalon meghalt Rang: a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola alapítótagja, házvezető, tanár Nem: nő Származás: boszorkány, aranyvérű Születési idő: 1000. szeptember 11. Születési hely: Skócia zord, hideg hegycsúcsai közt Család Anya: Morgana* /1018, meghalt/ hercegi sarj Apa: Edevis* /1026, meghalt/ tudós, feltaláló, filozófus Testvérek: nincs Egyéb családtag: Hollóháti Heléna, leánygyermek /978/ szellem a családfa Arthur királyig vezethető vissza, aki az V. és VI. század körül uralkodott Háziállat: egy Merlin névre hallgató sas * abban az időben, még nem igazán használtak vezetéknevet Érdekesség: A kor legokosabb, legtehetségesebb boszorkánya. Az ő ötlete volt a Roxfort neve és a hely, ahol megépítették, továbbá neki köszönhetőek az iskola mozgó, szeszélyes lépcsői. A bölcs öreg Hollóhátban,/Éles elmék várnak./Kiknek a tanulás kaland,/Oda azok járnak. Három barátját szinte testvérének tekintette, legközelebb Hugrabughoz állt. Személyes tárgy: Egy gyönyörű ékszer, a híres diadémja, ami bölccsé tette viselőjét. Pálca: 11 és háromnegyed hüvelyk, platánfa, kellemesen rugalmas, magja a sas tolla, ő készítette Iskolai ház: Hollóhát alapítója Előtörténet: A X. században kaptam életet, Skóciában, a hegyek közt megbújó hercegi palotában. Az anyám, Morgana, hercegi sarj volt, s én egy nem tervezett kellemetlen meglepetés voltam az életében. Törvényen kívül szült meg, és nem engedett a gőgös becsületéből, magamra hagyott. Apám, Edevis, nagy varázsló volt, vidám, kissé bugris ember. Ő vett magához, vitt magával Wales zöld, üde völgyei közé, és nevelt fel egy ottani mágusok lakta faluban. Atyám a legtöbb idejét az új találmányainak szentelte, rám alig jutott néhány perce, de nem igazán bántam. Élveztem, hogy belevethetem magam a régi könyveibe, csak úgy ittam magamba a tudást. Fiatal, tizenéves koromban, megismertem egy falubéli lányt, Helgát. Szoros barátságot kötöttünk egymással. Helga rendkívül kedves, őszinte és jámbor, mindig a jó szándék vezérli, mindemellett nagyon tehetséges boszorkány. Sok közös volt bennünk, de leginkább az, hogy ki akartuk használni a mágiát, ami a testünket körülölelte, ami a vérünkben csörgedezett. A legtöbb falusi asszony csak a háztartás körüli igéket ismerte, a legtöbb férfi pedig csak a kétkezi munkát segítő bűbájokhoz értett. Helgával az lett a kedvenc időtöltésünk, hogy új varázslatokat találtunk ki, ráolvasásokat mormoltunk, majd elhatároztuk, hogy készítünk magunknak egy varázspálcát. Azon a nyáron felmásztam a szerény kis házunktól nem messze gyökerező öreg, tekintélyt parancsoló, bölcs platánfára, és letörtem egy hosszabb ágat. Egy kényelmes, megfelelő méretű pálcát faragtam belőle. Hirtelen zajt hallottam a fáról, és felpillantva, egy madár hajtott fejet nekem. Tudtam, hogy Merlin ajándéka ez a sas, ami azóta sem hagyott el. Amikor szükségem volt rá, megjelent, s amikor nem kellett, elment. Két év múlva, tizenhét esztendős voltam, s elhatároztam, hogy elhagyom ezt a helyet, melyet eddig otthonomnak hívtam. Helgával úgy döntöttünk, megvalósítjuk álmunkat, tudásunkat tovább adjuk. Ekkor megjelent két idegen. Az egyik izmos testalkatú, szőkés hajú, szakállas férfi. Meleg, barna szemeiben vidámság, bátorság és kalandvágy csillogott. Az öltözéke egyszerű volt, kiegészítve az utazóköpennyel, és egy fényes karddal, ami az oldalára volt erősítve. A másik férfi magas, szikár volt, fekete haj keretezte kellemes vonású arcát. A sötét tekintetében értelmet, gyanakvást, titokzatosságot véltem felfedezni. Testtartása kissé gőgös volt, járása pedig büszke. Különös volt a két varázsló - mert azok voltak, kétség sem férhetett hozzá - felbukkanása. Errefelé pedig igen szokatlannak hatott a külsejük. Habár, engem és Helgát is furcsának találtak a helybéliek. Ezeknek mindenki furcsa, aki nem olyan, mint ők. Mi bőrnadrágot, csizmát és egy bő felsőrészt viseltünk, hajunkat szoros fonatba fogtuk. Az itteni nők viszont csak szoknyát hordtak, tehát határozottan feltűnőek voltunk. Legalább annyira, mint ők. - Csak nem vándorszínészek vagytok? - kérdezte nevetve a szőke. - Azt hittem, a nők jobban szeretnek királykisasszonynak öltözni, mint férfinak. - Nos, ha tudni szeretnéd, utazók vagyunk, akik kalandra és tudásra szomjaznak - válaszoltam higgadtan, pedig mérhetetlenül felbosszantott. - Bocsássátok meg barátom, Godrik faragatlanságát - szólalt meg a másik. - Engem szólítsatok Malazárnak. - Hedvig és Helga - mutatott be minket a barátnőm. Godrikkal és Malazárral indultunk útnak az ismeretlen felé. Hamar barátok lettünk, igazán szórakoztató volt a társaságuk. Majd kiderült, hogy őket is egy cél vezérli, mégpedig, tanítani az embereket. Elterveztük, hogy alapítunk egy iskolát az ifjú varázslók számára. A terv meg is valósult, felhúztuk a Roxfort vastag, biztonságot nyújtó falait, közben pedig igazi egységgé kovácsolódtunk. Az idő elteltével már nem csupán barátság, hanem szerelem szövődött köztünk. Malazár ravasz volt és elszánt, Helga pedig támogatta őt, és mellette állt mindenben, mégis egyenrangú felekként tekintettek a másikra. Godrik hősi lelkű, bátor és becsületes, én pedig sokszor segítettem őt sikerei eléréséhez, szerető társra leltünk egymásban. Ekkor hoztuk létre a házainkat, s csatoltuk hozzá neveinkhez. Mardekár Malazár, Griffendél Godrik, Hugrabug Helga és Hollóháti Hedvig, a négy alapító, hírünk, s az iskolánk híre hamar bejárta az országot, rengeteg tanulni vágyó érkezett ide. Ám ekkor Malazár előállt azzal, hogy csak mágus családok gyermekeit képezzük, csak a tisztavérűeket. Ezzel viszont egyikünk sem értett egyet. Helga szíve a kedvese felé húzta, békét akart, s kiállni mellette, de tudta, hogy nekünk van igazunk. A négyek ereje felbomlott, megszűnt, Mardekár dühösen eltűnt a Roxfort falai közül, és ebbe barátnőm belebetegedett. Én nem sokkal később adtam életet egyetlen lányomnak, Helénának. A csöppség örömöt hozott az életembe. Jó néhány évvel később, kész voltam megbocsátani Helénának, aki egykor ellopta tőlem nagy becsben tartott diadémomat, s érte küldtem Albániába egy bárót, hogy hozza haza az én lányomat. Őt vártam, de más érkezett hozzánk. Malazár tért vissza, hogy megpróbáljon meggyőzni minket igazáról, Helga rögtön mellé állt, neki már mindegy volt, mit akart, csak többé ne menjen el tőle. Godrik és én azonban hajthatatlanok voltunk. Ott álltunk egymással szemben, barát, barátnak lett esküdt ellensége. Elhangzott az első átok, ami újabbat és újabbat követelt. Végül, mikor abba hagytuk, csak annyit láttam, hogy Griffendél vérző sebbel dőlt el a földön, ahonnan már nem kelt föl. Térdre rogytam társam mellett, s bár nekem nem volt sérülésem, megszakadt a szívem. Jellem: Kedves, éles eszű nő, nagy tudásszomjjal. Legnagyobb vágya, hogy a megszerzett tudását tovább adhassa, imád új varázsigéket, bűbájokat fejleszteni, kitalálni, régieket megújítani. Odaadóan szereti Griffendélt, akinek hűséges társa volt mindvégig. A lánya, Heléna, hiába lopta el a becses diadémot tőle, kész volt megbocsájtani neki, és büszke volt rá. Büszke a hollóhátasaira, akik megállják a helyüket az ő házában, és kiváló eredményekkel végeznek. Még valami, ő nem szellem, hanem emlék, akit sosem felejtettek el. Kinézet: Kivételesen szép nő. Nem különösebben magas, inkább alacsony, törékeny alkat. Bájos arca van, jóságos, okosan csillogó tekintete, és lágy hullámokban a hátára omló, hosszú, sötét haja van. A ruháiban a kékes árnyalatokat kedveli. _________________