Sirius Black (theageofthemarauders) lett volna, ha

Sirius Black

Tapmancs || 16 || Kit Harington || Rossz vagyok, s mégis Jó

 

Nincsen apám, se anyám. Illetve voltak, akartam, hogy legyenek, de ők nem akartak lenni nekem. Legalábbis egy olyan nekem, amilyen vagyok. Én pedig már nem akarok tőlük semmit, sem hasonlóvá válni hozzájuk, se azt, hogy elfogadjanak. Én se fogadtam el őket, se a nézeteiket, se semmit, ami velük kapcsolatos. Próbáltam, de nem ment. A különbség, hogy már nem próbálom. Mert vannak testvéreim. Három különböző varázslótanonc. Egy szőke, nálam egy fejjel kisebb, mindig hálás, kissé bizonytalan, egérszemű csoda, egy szemüveges, csibészmosolyú, gyereklelkű csábító, és a harmadik, egy szerény, biztonságos váll mindenki feje alatt, akire jobban felnézek, mint bárkire. Van egy unokatestvérem, egy cserfes, vörös copfos, szeplős tündér. És van még valaki. Egy egész távolinak tűnő rokon, akivel kapcsolatban felsejlenek meleg emlékek. De már ré nem vagyok biztos abban, hogy Regulusnak is olyan kedvesek -e ezek az emlékek, s nem is hiszem, hogy valaha a végére fogunk járni.

Griffendél || Aranyvérű || cseresznyefa, 11 és egynegyed hüvelyk, sárkányszívizomhúr maggal, kellemesen rugalmas, olykor makacs

.- Na, mit szólsz, Ágas, benne vagy? – kérdeztem lelkesen, sötétben csillogó szemekkel, csakúgy, mint általában mindig, mikor késő este hirtelen eszembe jutott valami kevésbé érdekes, de azért használható ötlet a világ – de legalábbis a közvetlen környezetünk – megnevettetésére. – James?

- ...

Felsóhajtottam és leráztam magamról a plédet. Néha hagyhatom, hadd aludjon, valamikor muszáj kipihennie engem, Petert meg Remust. Na, jó, Peter nem sok vizet zavar, ha igazán őszinték akarunk lenni, Remus meg maga a relaxáció a Sirius Black-féle hivatalos értelmező kéziszótár szerint. Tehát Jamesnek valójában csak engem kell kipihennie. Arra meg vajon mennyi idő szükségeltetik? Tíz perc elég volna?

Úgy döntöttem, igazi jóbarát leszek ezúttal, kap öt percet. Feltápászkodtam a padlóról, és az ablakhoz sétáltam. Potterék padlója páratlan a többi család padlójához képest, de főleg a Blackek padlójához képest. Nem, mintha nem engedné meg a Potter család, hogy saját szobám legyen, most, hogy ideköltöztem hozzájuk, de nem hiszem, hogy tudnám nélkülözni Jamest arra az időre, amíg a saját szobámból az övébe átsétálok. Azt is felajánlották, hogy Jamie szobájába kapok egy ágyat, pont ugyanolyan puccos és hatalmas bútort, mint ő, meg igazából, James ágyán is elférnénk, valószínűleg az orosz cirkusszal együtt. De azt hiszem, nem egészen értenek engem Potterék. Ez nem az, hogy szerény és fakír volnék, hanem egy kicsit bonyolultabb. Tudom, tőlem nem ilyesmit várnának, de néha ilyesmik is megférnek a fejemben a sok haj, úgy tűnik, nem foglalta még el az összes helyet. Nem is a padló benne a fontos, hanem, hogy életemben először igazi, meleg otthonba kerültem, egy család otthonába, akik szeretik egymást, és ezt a szeretetet velem is megosztják, anélkül, hogy bármit is elvárnának tőlem cserébe – mondjuk egy sötét jegyet a bal alkaromon... Épp ezért olyan közel akarok lenni ehhez az otthonhoz, annyira közel akarom magam tudni ehhez a néhány napja tartó új élethez, amennyire csak lehetséges, hogy biztosan tudjam, nem álmodok. Azt hiszem, Jamesnek mindegy, de Remus értené, bár neki sosem mondtam hasonlót eddig, Peter pedig megvárná, mit mond Remus, és egyetértene vele.

Ahogy a fekete égen a sápadt teliholdra pillantottam, eszembe is jutott Holdsáp. Már egy napja, hogy tart a szünet, azóta nem is hallottam felőle. Gyorsan a homlokomhoz kaptam, de nem voltam lázas a megítélésem szerint. Úgy tűnik, túl fogom élni ezt a hajnalt. És ő? Vele mi lesz? Nem hiányzik vajon mellőle egy csapzott kis fekete korcs? Mellőlem egészen hiányzik egy beesett arcú, mindig józan csokiautómata. Vajon most tudja, hogy a holdat bámulom és rá gondolok?

- James, nem kéne küldenünk Holdsápnak egy baglyot? – kérdeztem kétségbeesetten, mikor még mindig telihold volt. Meddig tart még ez, hát nem tudja magáról, hogy milyen kegyetlen?
- ...
- Tarts ki, barátom, hamar elmúlik, én itt vagyok – suttogtam a falaknak, magamnak, a Kis Göncölnek, és a macskának, ami a kertben álló tölgyfa alatt nyávogott.

Nem tudom, meddig ácsoroghattam az ablak előtt, valahogy elveszett az idő, és a sötét is elmúlt, a hold sem világított már, de a nap első sugarai megjelentek a tölgyfaleveleket átvilágítva. James hangját hallottam a hátam mögül.

- Mintha este támadt volna valami csodás ötleted.
- Lehet, de majd csak holnap mesélem el, most teljesen kimerültem - nyújtóztam, és bevágódtam James ágyába. Lehet, hogy még mondott valami olyasmit, hogy kutyaütő vagy ebadta, de nem tudtam felfogni, addigra elnyomott az álom.

Canon || bejegyzetlen animágus || ki tudja

▽The Age Of The Marauders▽

Tyler van der See (Jouer avec la magie)

JOUER AVEC LA MAGIE TELJES NÉV: Tyler Van Der See FOGLALKOZÁS: diák KOR: huszonegy CSOPORT: supérieure ELŐTÖRTÉNET Jó, nyilván most azt hiszed, hogy ez az egész érdekel, pedig kurvára szarok arra, mi fog történni. Csak és kizárólag azért ülök itt a seggemen, várva, hogy az én nevemet mondják, és behívjanak, mert szeretem bámulni a sok idióta elsőst, ahogy körmüket rágják az idegtől, rémülten szorítják magukhoz a tételeiket vagy éppen remegő kézzel lapozgatják, na, nem mintha az utolsó percekben bármi is megragadna a tananyagból. Szánalmas, azonban engem mégis mulattat. Én is lehetnék ilyen, én is idióta elsős vagyok, talán negyedjére is az leszek. Nem fontos. Csak bemegyek, és mondom, ami az eszembe jut, kit érdekel, hogy miről szól a tétel. Egyszerűen nincs kedvem beszélni azokról. Úgy érzem, túl kevés az időm arra, hogy ilyen jelentéktelen, aktuálpolitikai történésekről áradozzak. A múlt nagyjait sokkalta izgalmasabbnak véltem mindig is, azokat az eszméket fejtegetni, melyeket ezrek, százak idealizáltak, melyekről költők zengtek milliónyi éneket üres papírlapokra. Valószínűleg ezért nem kefélek éppen otthon valami rajongástól megrészegült költőjelölttel, hanem vagyok itt és olvasgatok egy Baudelaire kötetet. Illetve, A Baudelaire kötetet. Az nem számít, hogy kívülről tudom az oldalszámokat, a ciklusokat, a versek minden egyes szavát s szimbólumát. A romlás virágai örök számomra, én is egy Baudelaire-Verlaine-Rimbaud által megrontott diák vagyok. Ja, hogy az egyetem épületében nem lehet dohányozni? A vizsgateremben füves cigit szívni? Pech. Ezeket is csak azért találták ki, mert volt már rá precedens. Most is van. Holmi szabályokkal fölösleges korlátozni egy liberális, párizsi flamandot. Inkább maradjunk a franciánál, ha kérhetem.

pm ^

Nymphadora Tonks (Roxfort Reloaded)

Nymphadora Tonks "My Head of House said I lacked certain necessary qualities…like the ability to behave myself." Főkarakter: Alicia Spinnet Teljes név: Nymphadora Tonks Születési hely és dátum: 1973. április 3., London, Anglia Csoport: Boszorkány Patrónus: Mezei nyúlról farkasra változott Foglalkozás: Auror Képesség: Metamorfmágus Kiemelkedő tudás: A RAVASZOM meglett, úgyhogy ez aligha számít, de az SVK az prímán megy. Jellemed kifejtése Még egykori házvezetőm mondta nekem, hogy sok rendkívül fontos képesség hiányzik belőlem, például a jó magaviselet. Nos, igaza volt, belátható. Sosem tudtam viselkedni, no, de meg sem próbáltam egyszer sem. A szabályok azért voltak, hogy valaki áthágja őket, miért ne én legyek? Másokat mindig szórakoztatott, ahogyan fittyet hányok az erkölcsökre, és ösztönösen teszem, amit kell, majd ha tetten értek, csak vállat vonva, arcomat torz formákba bújtatva gúnyoltam az illetőt. Rendkívül lelkes vagyok sok dologban, és kíváncsi. Ha valakinek, nekem biztosan nem okoz gondot, hogy a társaság középpontjává válva vagy anélkül, de barátokat szerezzek. A segítségemet is gyakran ajánlom föl minden téren, ám olykor nem tanácsos elfogadni, hiszen közismerten ügyetlen vagyok. Mint egy elefánt a porcelánboltban. Talán az aurori munkám tett ilyenné, talán mindig is voltam, de jellemző rám az önzetlenség, a bátorság, a megbízhatóság és a rendíthetetlen hűség is. Kitartok a választásom, a döntéseim mellett, legyen bármennyire is kockázatos vagy képtelen. Általában az emberek tudni vélik, hogy teljes szívemből gyűlölöm a keresztnevem, azonban, aki nem, az jobb, ha vigyáz, elég veszélyes dolog velem összetűzésbe keveredni, nem ajánlott, tényleg nem. Szóval csak Tonks. A Dorát sem szeretem, de ez ellen mégsem szoktam szólni, az apám is mindig így hív. Megjelenés Megosztó a kinézetem, már a szomszéd utcából is. Az ember azonnal el tudja dönteni, hogy tetszik-e neki, amit lát, vagy inkább megrémiszti. Aligha lehetett rám valaha is a visszafogott jelzőt biggyeszteni, és ezt sosem bántam. Szeretek kirívó lenni, egyéniség, ezt az öltözködésem éppen annyira tükrözi, mint a személyiségem, és ez számomra teljesen harmonikus dolog. A metamorfmágia különleges ajándék volt számomra mindig is, melynek segítségével a rút kiskacsát olyanná alakítottam, aki felvállalja ezt a rútságot, a másságát, és ez által lesz önmaga. Így nem meglepő, ha a ruházkodási szokásaim merőben eltérnek a hétköznapitól. A hajviseletem szintén érdekes, noha van, hogy visszafogom magam, sokszor vibráló jelenséggé válok ezáltal. Hiába tűnhet azonban, hogy mestere vagyok eme képességeknek, gyakran, ha letört vagyok vagy dühös, elvesztem a kontrollt felette. Életed fontosabb állomásai Kissé kómás fejjel, álmosan, de sikerült lehúznom magam a vécén, és egy-kettőre elfogott az émelyítő érzés, ahogy útban voltam a Mágiaügyi Minisztérium felé. Ezt képtelenség megszokni, bár már évek óta így járok be minden nap. Tudom, hogy létezik még néhány bejárat, de az egyszerűen túl messze van ahhoz, hogy reggelente elvonszoljam magam London egy másik kerületébe például a telefonfülkéhez. A kandallóról pedig ne is beszéljünk. Igyekeztem olyan lakást választani, mikor elköltöztem a szüleimtől, amiben van kandalló, de a hirdetésben félrevezettek, egy műlánggal égő valami találtam csak a házban, és azóta sem vett rá a lélek, hogy szétveressem a falat a Hop-hálózat miatt. Így marad a vécé, nincs más mód. Amint megérkeztem, ismerős arcok vettek körül, és már útban is voltunk a második szintre, hogy a Varázs-bűnüldözési Főosztály ma is tőlünk legyen hangos. Ahogy a liftben Kingsley arcára nézek, eszembe jut, hányszor emelte égnek tekintetét, mikor még csak aurortanonc voltam. Senki sem hitte volna, ha azt állítom, egyszer majd elismert aurorrá válok szeleburdiságom ellenére, és valaki olyan lesz majd a társam a munkában, mint Kingsley Shacklebolt. Valószínűleg néhány éve beutaltak volna a Mungóba egy alapos kezelésre, de ma már szó sincs erről. Önálló, felnőtt nő vagyok, a saját életemet irányítom, még akkor is, ha ez kissé hihetetlen azok számára, akik ismertek diákként. Persze, a családom mindig biztatott, és tudták, hogy sikeres lehetek, még ha néha én is kételkedtem ebben. Anyámnak egyedüli érvágás csupán az volt, hogy nem a Mardekárba kerültem. De jelentem, sikerült megbékélnie ezzel egy idő után, és persze, apa ráhatásával. A liftből kiszállva, izgatottan mentem oda a titkárnőkhöz, akiknek elég volt annyit mondaniuk "Tonks, üzeneted érkezett!", máris bearanyozták a napom. Ahogy átvettem a kis cetlit, és felismertem benne Remus Lupin kézírását, a hajam paradicsomvörösre változott, de igyekeztem úgy tenni, mintha semmiség volna. Közben alig vártam, hogy viszontlássuk egymást.

Alicia Spinnet - újra felhasznált (Roxfort Reloaded)

Alicia Spinnet

"Sweet dreams are made of these, who am I to disagree?"

Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Alicia Josephine Mary Spinnet
Születési hely és dátum: 1976. március 11., St. Andrews, Skócia
Csoport: Személyzet
Patrónus: sündisznó
Foglalkozás: Személyzeti tag a Roxfortban - kviddicsedző, felkészítő, játékvezető
Képesség: a szerencse elkerült, de remek ételeket tudok recept nélkül főzni, számít?
Kiemelkedő tudás: Repüléstan nem jött össze, de, mint mondtam, aki nem ért hozzá, az tanítja...


Jellemed kifejtése
Sosem voltam hangos, ragyogó, vibráló jelenség, mint a többi lány. Olyan vagyok, mint egy hercegnő, akit az erdőben felejtettek. Akinek a létezése épp olyan egyszerűen értelmezhető, mint az, hogy a levegő, amit belélegzünk, egyszer távozik. Mások viszonyulása hozzám általában ilyen volt. Tudták, hogy ott vagyok, tudni vélték azt is, hogy ki vagyok, de nem keltettem fel az érdeklődést bennük. Persze, néhány barátom azért volt. Különben egyedül lettem volna, mint addig mindig. Mióta a süveg a Griffendélbe osztott, azóta keresem magamban ezeket a tulajdonságokat, nem túl sok sikerrel. Talán a süveg tudta, hogy itt barátokra lelhetek, akikre számíthatok. A rám leginkább jellemző tulajdonság az álmodozás, a merengés, képzeletbeli formákon, méreteken, víziókon való töprengés. Csakis egy esetben kirívóan más a viselkedésem: ha számomra fontos valamit vagy valakit támadás ér. A szenvedély más esetekben csak belülről fűt. Érdekel a természet, a virágok, a költészet, a konyhaművészet, a kviddics. De ha megszólal a zene, kizárt dolog, hogy ne perdüljek táncra önfeledt nevetéssel kísérve.

Megjelenés
Reggelente a tükörben ugyanazt az álmos arcot látom viszont, aki hatalmas, kék szemekkel pislog körbe, majd beletúr a szőkés, félhosszú hajába, csak, hogy érezze, ahogy a tincsek puhán átsiklanak az ujjai között. Viszonylag magas lány vagyok, és alig van rajtam, mit fogni is. Öltözködésben tehát az egyszerű ruhákat kedvelem, a föld színeit, bár talán ezek kissé túlságosan is kiemelik sápadt bőrömet, de a kényelmes, csinos darabok közel állnak hozzám. A cipőt illetően egy vékony tornacipő megteszi, de leginkább azt szeretem, ha mezítláb lehetek. Smink csak annyi, amennyi szükséges, ahhoz, hogy a tekintetem kiemeljem, inkább a gyümölcsös illatú parfümöm az, amitől nem tudnék megválni.


Életed fontosabb állomásai
St. Andrews az a tipikusan mesébe illő skót kisváros, melynek homokos, sziklás partját az Északi-tenger hullámai mossák, melynek utcáin hűvös szelek fújnak, és amely gyermekkorom színhelye is egyben. Itt nőttem fel, és máig ide jövök haza, ebbe a gyönyörű kikötővárosba, melyben alig háromezer-ötszáz lakos él. Édesapámmal, Timmel, valamint kedvenc és egyetlen öcsémmel, Sébastien-nal élünk itt, illetve, mi csak a szüneteket töltjük otthon, hiszen Roxfortban tanulunk egyébként.
Anyuról nem maradt sok emlékem, de apa mindig úgy meséli megismerkedésük történetét a St. Andrews egyetemen, hogy nem marad kétségem afelől, csodálatos nő lehetett. Még akkor meghalt, mikor Bastien megszületett, így még szorosabb kötődés alakult ki csonkán maradt családunkban. Apa az egyetemen tanít franciát, Bastien pedig olyan tökéletesen tudja utánozni, hogy az már egy amolyan mesteri fokozat. Szóval boldog életünk volt együtt a tragédia ellenére is. Azt hiszem azért, mert apa egy percig sem mutatta, milyen nehéz neki két kisgyerekkel egyedül, s mindig meghagyott minket abban a hitben, hogy az élet rohan tovább, és senki számára sem képes lassítani, hogy szippantson egy kicsit a sós levegőből megnyugtatásul.
Egyedül akkor volt szörnyű ez az egész, ha iskolában voltam. Bezárkóztam egy magam által rajzolt világba, ahol senki sem bánthatott. Elég volt, hogy addig mindig célpont voltam, nem is tudom, miért. Talán ebben a korban az ember még csak a más gyengeségét képes érzékelni, a saját hibái később öltenek formát a belső szemei előtt. Én ezt nem engedhettem meg magamnak. Kellett, hogy ne gyerek legyek, hanem valaki, aki helyt áll nővérként anya helyett is, és segít a ház körül feleség helyett is. De a sors úgy hozta, hogy ennek változnia kellett.
Kiderült: anya éppen csak azt felejtette el megmondani apának, hogy nem átlagos nő. Boszorkány volt. Csak arra lettünk figyelmesek, hogy képes vagyok furcsa dolgokra, majd az öcsémnél is jelentkeztek ezek a megmagyarázhatatlan jelenségek, és hirtelen megkaptuk a roxforti levelünket. Apa sokáig nem hitt benne, de végül mégiscsak elengedett, és feltárult előttem egy másik világ. Olyan, amely nyitott karokkal várt engem.
Azt hiszem, ez változtatta meg a kissé félszeg, zárkózott Aliciát is. Mint a hernyó metamorfózisa, olyan volt ez nekem, hosszú alvás után végre kitárni a szárnyaim. Fuldoklás után felbukni a víz felszínére, és lélegezni. Beszív-kifúj. Élek. Még mindig. Csak el kellett kezdenem repülni, úszni, hogy olyan partot érjek, és olyan földet találjak, ahol otthon vagyok igazán. Roxfortban megtaláltam. Roxfortban mindenki megtalálhatja.

Percy Weasley (Roxfort Reloaded)

Percy Weasley "Have the heart of a giant but know you're a man." Főkarakter: Alicia Spinnet újabb agymenése Teljes név: Percival Ignatuis Weasley Születési hely és dátum: 1976. augusztus 22., Skócia, Widra St. Capdell Csoport: Varázshasználó Patrónus: Páva Foglalkozás: Mágikus Közlekedésügyi Főosztály vezetője Képesség: Mesteri módon tudok mások agyára menni. Kiemelkedő tudás: Mindenből kitűnő voltam, de leginkább a Bűbájtant kedveltem. Jellemed kifejtése Ron öcsém fogalmazott úgy valamikor, hogy akkor sem venném észre a humort, ha az meztelenül táncolna előttem. S meg kell hagyni, valahogy megragadta ezzel a jellemem teljes valóját. Az én életem nem a viccekről szólt sosem. Mindig is tele voltam ambíciókkal, és erős karakterem gyakran a célig hajtott. Legnagyobb vágyam a Mágiaügyi Miniszter posztja volt kiskorom óta. Eddig ezt nem sikerült elérnem, de elégedett vagyok a jelenlegi munkámmal, és az áhított miniszteri szék sem tűnik igazán messzinek innen. Gyakran tűnhettem önteltnek, ami sokszor igaz is volt rám. A szüleim folyton velem és a kiváló eredményeimmel példálóztak mások, illetve a testvéreim előtt is, az iskolai tanároktól bizalmat és dicséretet kaptam, amiért követem és betartatom a szabályokat másokkal is, az iskolatársaim többnyire tiszteltek. Nem csoda, hogy én, a precíz, sőt, szőrszálhasogató Percy, elszálltam magamtól. Rendkívül makacs vagyok. Nem igazán engedek az elképzeléseimből, holott sokszor más a segítségemre volna, viselkedésem ilyenkor elutasító, mi több, én kimondom, amit gondolok, így könnyen ellenszenvessé teszem magam. A nagyképűségem és a komolyságom okozta, hogy a testvéreim folyton gúnyt űztek velem. Visszagondolva, nem lehettem egy kellemes személyiség, és azt hiszem, sok dologban még most sem változtam, de rádöbbentem elemi fontosságú dolgokra. A törtetésem által elért siker teljesen elvakított, így az utóbbi években szembekerültem a saját családommal is a Minisztérium miatt, de a magányosság és a miniszter leváltása is segített ráébrednem, még ha kicsit megkésve is, hogy a családomnál semmi sem lehet fontosabb. Ezt próbálom bebizonyítani, érzékeltetni is, mikor csak tudom. Megjelenés Különösebben nem vagyok magas, nem úgy, a testvéreim. Mind magasabbak nálam, még Ron is a fejemre nőtt, pedig róla sosem gondoltuk volna. Talán Ginny és anya az egyetlen, aki ebben az értelemben még felnéz rám. A testalkatomon meglátszik, hogy inkább a könyveket részesítettem előnyben mindig is, mint a kviddicset vagy más sportot. Még szerencse, hogy a dísztalár valamennyit javít a kinézetemen, ugyanis a hét öt napján viselnem kell a hivatalos munkámból kifolyólag. Sosem voltam igazán jóképű, mint a bátyáim, és olyan népszerű sem, talán épp ezért. A legfőbb "weasley-jegyeket" azért magamon hordom én is. A hajam vörös, szemeim kékek, a bőröm pedig olyan,  mintha a sok szeplőtől cserzett volna, holott nem sokat látom Angliában a napfényt. Gyakran viselek szemüveget is, ami tovább ronthatja az összhatást. Ennek ellenére valahogy sosem éreztem frusztrációt a külsőm miatt, talán a régebbi elviselhetetlen jellemem és a magabiztosságom tette, hogy erre sosem szántam elég figyelmet. Nem mintha most tenném. Úgy értem, most is kötött Weasley-pulóvereket hordok, amikor otthon vagyok a lakásomban, semmi sem változott ezt illetőleg. Életed fontosabb állomásai Két óra várakozás után érkeztem haza. Elfelejtettem olvasnivalót vinni, és egy pillanatra sem akartam eltűnni, hogy vásároljak egy mugli újságot, hátha épp akkor érkezne. De nem jött. Így nem maradt más: az asztalon lévő fogpiszkálókkal, szalvétákkal és művirágokkal játszottam. Rendeltem egy pohár vizet. Hogy mégse dobjanak ki a cukrászdából. Aztán elkalandozó figyelmem miatt egy légy lelte halálát a pohár vizemben. Aztán már nem ittam belőle. Érthető, nem? Helyette az ujjaimmal doboltam az asztalon, a mellettem ülő lány fel is ismerte benne egy mugli dal ritmusát. - Hé, ez nem a Radioactive? Imagine Dragons... - Hm? - Valahogy az orrába fúrt karika és a mellkasán lévő tetoválás megzavart. - Ja, de... de, azt hiszem, az az. - Micsoda összeszedett mondatok, Percy! - dicsértem magam. - Klassz! Megtennéd, hogy befejezed? Mert kurvára idegesítő, amit csinálsz. - És még el is mosolyodott közben. Bájos egy teremtés. Visszafordultam a saját asztalomhoz, és belefojtottam a visszavágás után sóvárgó nyelvem a citromos sajttortámba. És aztán még egybe. Elvitelre rendeltem egy mousse au chocolat-t is, mert tudom, hogy az a kedvence. Nekem túl tömény. Utálom. De hazaérve első dolgom volt ezt is megenni. Az elsőtől az utolsó villáig utáltam. Csak arra emlékeztetett, hogy Penny nem jött el a találkozóra. Pedig ő hívott el múlt pénteken, mikor váratlanul újra összefutottunk. Az iskola óta nem láttam, pedig volt, hogy elszakadni sem bírtunk egymástól. Erre meg egyszer csak vége mindennek, az iskolának, a kapcsolatunknak, és évek telnek el anélkül, hogy gondolnánk egymásra. És most hirtelen megjelenik ismét, én meg képtelen vagyok kiverni a fejemből. Aztán csak nem jön el. Egyszerűen, szavak nélkül, levél nélkül, nem jön el. Valahol mélyen pedig már befészkelte magát a gondolataim közé az újrakezdés. Még most is egészen szép pár lennénk. Az önsajnálatból egy idegen bagoly kopogása szakít ki. Nem is tudom, mennyire lehet feltűnő, hogy London közepén, egy muglikkal teli emeletes ház egyik ablakán napi rendszerességgel kopogtat egy-egy bagoly. Mostanra már bizonyára hozzászoktak, habár nem érthetik a miértjét. A levelet Charlie bátyám küldte Romániából. Mióta kibékültem a családdal, Charlie-val nem tudtam találkozni, ezért tőle levélben kértem bocsánatot, s így kezdtünk baglyokat küldeni időről időre egymásnak. Izgatottan törtem fel a viaszpecsétet, de csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy a bátyám jó poénnak gondolta, ha románul ír nekem ezúttal. Először a pálcámért nyúltam, majd a fordítás helyett inkább máshogy döntöttem: "Kedves Charlie! Jó, hogy hallok felőled, főleg az ilyen remek hírek teszik szebbé a napom! Azt írod, találtál egy erdélyi menyecskét, és megnősülsz? Ez csodás, úgy érzem, máris el kell újságolnom anyáéknek..." A levél további részében sem könyörültem meg rajta. Évek óta nem sütöttem el egy tréfát sem. Habár egyébként sem jellemző rám az ilyesmi, de azért régebben én is okoztam egy-két emlékezetesebb pillanatot, amin nevetni tudtunk. Nem is olyan sokára rákötözhettem az elkészült művemet a bagoly lábára, és útjára bocsájtottam. Viszont maradt még bennem egy kis energia, és ha már a kezem úgyis maszatos lett a tintától, elővettem még egy pergamenlapot, ezúttal Penelope Clearwaternek címezve. Az üzenet ezúttal nem volt humoros, csupán afelől érdeklődtem, hogy van mostanában, és hogy sajnálom, amiért nem jött el. Nem írtam, hogy két órát vártam rá, és a pohár vizemben öngyilkos lett egy légy. A baglyomnak, Glencoe-nak a szülei címét adtam meg, aztán már nem volt mit tenni, csak a várakozás maradt.

Joyce Romain (The Defiant Universe)

Joyce Romain

The sky is red tonight, we're on the edge tonight, no shooting star to guide us

- - - - - - - - - - - -

teljes név:

Joyce Sara Romain

becenév:

Joyce

születési idő, hely:

1992. szept. 11., Besançon, La France; Gamma

univerzum:

Gamma

csoport:

Gamma állampolgár

play by:

Emmelie de Forest

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Nos, nézzük csak. Reggelente a tükörben ugyanazt az álmos arcot látom viszont, aki nagy, barna szemekkel pislog körbe, majd beletúr a szőkés, félhosszú hajába, hogy megzabolázza rakoncátlan tincseit. Termetem átlagos, mint súlyra, mind magasságra épp így jó. Öltözködésben az egyszerű darabokat kedvelem, a föld színeit, bár talán ezek kissé túlságosan is kiemelik sápadt bőrömet, de a kényelmes, csinos darabok közel állnak hozzám. A cipőt illetően bakancs, de leginkább azt szeretem, ha mezítláb lehetek. Smink csak annyi, amennyi szükséges, ahhoz, hogy a tekintetem kiemeljem, inkább a gyümölcsös illatú parfümöm az, amitől nem tudnék megválni.

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

A természetem meglehetősen jámbor, másmilyen nem is lehetne. A szüleim így neveltek, és mivel nap, mint nap gyerekekkel dolgozom, a munkám megköveteli. Türelemre is ők tanítottak, na meg, hogy ne vágjak mások szavába, ne könyököljek az asztalon, tiszteljem a környezetet, ne dobjam el a szemetet a parkban, ne üljek a hideg kőre vagy ne beszéljek teli szájjal. Tisztelem az időseket, és általában szót fogadtam, nem lázadtam kamaszként, nem szegtem szabályt. Jó kislány lett belőlem, ennek ellenére én is van, hogy egyszerűen kiborulok. Ha úgy érzem sokat várnak el tőlem, nagy rajtam a nyomás, legszívesebben csak egyedül lennék és arra várnék, a problémák majd megoldódnak, de sajnos ez nem lehetséges. Ijedős vagyok és sokszor bizalmatlan idegenekkel szemben, főleg olyanokkal, akik annyira nem illenek ebbe a környezetbe… Nem mondanám, hogy sokszor emelem fel a szavam, de nem félek visszavágni, ha arról van szó. A szenvedélyek nem jellemzőek rám, főleg a károsak nem, de ha a zenét, a rajzolást vagy a kalandkeresést annak vesszük, akkor gyógyíthatatlan vagyok. Imádom a csokoládét, ha bármivel le lehet kenyerezni, hát ezzel egész biztosan.

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

A rám igazán jellemző mosollyal léptem ki az iskolából. Egy ideje már annak, hogy segédtanárként vagyok jelen az egyik általános iskolában. Persze, még tanulok az egyetemen, de engedélyezték, hogy itt végezzem a gyakorlatom. Valahogy mindig örülök, ha a gyerekekkel lehetek, sok örömet tudnak okozni, persze, bosszúságot is, nem is keveset, de ez már csak így van. Ezúttal is ajándékkal a táskámban távoztam, az elsősöknek igazán termékeny technika órájuk volt, így én is bezsebeltem egy-két papírvirágot a szivárvány minden színében pompázva. Idő közben, eleredt az eső is, a párizsi tavasz gyakran kiszámíthatatlan volt. Legalábbis számomra. Alig két éve, hogy ideköltöztem a szülővárosomból. Bár, hiányoznak a szüleim, és a nagyi főztje is, amikor még egy zacskó spagettit sem tudok megfőzni, de vártam is, hogy elkezdődjön a saját életem. Igaz, az egyetem előtt talán jót tett volna az utazás, szívesen bejártam volna stoppal Európát, sőt, Ázsia és Afrika egyes részei is vonzanak. Ám talán engedve a szülői nyomásnak, talán magamnak való bizonyításképp mégis a tanulás mellett döntöttem. Így kerültem ide, Párizsba.

És habár kifejezetten szeretem az esős időt, most valahogy inkább megszaporáztam a lépteimet hazafelé. A jókedvem is apadni látszott, sajnáltam, hogy ezúttal nem biciklivel jöttem az iskolába, így tovább tartott a hazafelé vezető út. Éppen annyi ideig, ameddig bőrig ázhattam. A nagy sietségben alig vettem észre az utamat elálló, széles vállú, magas alakot. Az arcába csak hunyorogva tudtam felpillantani az eső miatt, és már egyből rájöttem, hogy időnként látom erre felbukkanni. Kissé eltátott szájjal nézhettem rá, ugyanis azt sem vettem észre, hogy esernyőt nyitott, és a fejünk fölé tartotta. Valahogy olyan furcsa érzésem van ezzel a férfivel kapcsolatban, mintha… nem is tudom… nem ide tartozna. Tudom, ez elég furcsán hangzik, és minimum értelmetlen, de akkor is annyira idegen ebben a környezetben. Nem azért, mert valószínűleg nem francia, hanem mintha külföldi lenne. De nem az, aki átutazóban van errefelé, teljesen magabiztos kiállása azt súgja, ismerős errefelé, de a járókelők megbámulják, kirívó jelenség. Öltönyt visel, makulátlanul csillogó, fekete lakkcipővel, a vonásai túlságosan is zárkózottak. Nem mondom, hogy erre az emberek koszosak vagy bármi ilyesmi, és vannak visszahúzódó egyének is, igen, mint mindenhol, de ő valahogy túl tiszta. Ennél már csak az előbukkanásának a körülményei különösebbek. Fél éve láthattam először, azóta pedig két-háromhavonta tűnik fel, és aztán többet nem. Ugyan különböző városrészeken láttam eddig, és tudom, Párizsban több millió ember él, elképzelhető lenne, hogy a találkozásaink csak véletlenek, ő is itt él, de ez legalább annyira valószínűtlen, mint az, hogy nekem közöm lenne az atomfizikához. Nem, ez tényleg elképzelhetetlen, bármikor látom, mindig figyel, magamon érzem a tekintetét, és a szája már szinte szólásra nyílik, mintha több méteres távolságból is eljuthatna hozzám az, amit mondani akar, és tudom, őrültség, de abban a pillanatban nem kételkedek ebben. De akkor hirtelen szem elől vesztem őt, hiába fordulok balra vagy jobbra, egyszerűen nem látom újból, csak hónapokkal később. De miért pont engem figyel? És honnan jött? De ami még jobban érdekel, hová megy?

- Eltévedt esetleg, uram? - kérdeztem tőle, miután erőt vettem magamon. Ő nem válaszolt, némán nézett rám, megfordult a fejemben, hogy esetleg nem ért franciául, így angolul folytattam. – Segíthetek?
Erre halvány mosoly jelenik meg az arcán, apró mozdulattal nemet int a fejével, de van egy olyan érzésem, hogy a legelső kérdésemet is kristálytisztán értette.

A főút túloldaláról ekkor heves kiabálás, és autók dudálása hangzott, így megfordultam, hogy láthassam, mi történik. Persze, semmi különös, egy autós majdnem összeütközött egy szabálytalanul közlekedő mopeddel, és kis híján elgázoltak néhány gyanútlan járókelőt. Bár, az ilyesmi elég ritka errefelé, valahogy az újbóli látogatónak tulajdonítottam a jelenséget. Ahogy elfordultam a dühös csoport felől, észrevettem, hogy az eső ismét a fejemen dobol. Visszafordultam volna az idegenhez, de addigra már nem volt ott, ahol az imént állt, esernyővel a kezében. Összezavarodva néztem körbe, mint minden alkalommal, de ezúttal is nyoma veszett. Talán ismét hónapokra eltűnt. Megráztam a fejem, minek következtében nedves tincseim az arcomba csapódtak, és futva folytattam az utamat hazáig.

Vania Lacourt (The Constantine)

VANESSA LACOURT 21 BELGIQUE, BRUXELLES | 1993.NOV.11. ÉNEKESNŐ HAJADON STRANGE BIRD LORDE SZEMÉLYZET tournesol

Vanessa Grace Lacourt

❝I’ve tried to be fair and pretend like I care
But no asset is worth all the time
Spent listening and laughing to dramas that mean nothing
Can’t find any depth to these minds

Sosem voltam hangos, ragyogó, vibráló jelenség, mint a többi lány. Nem, én nem ereszkedtem le hozzájuk. Sosem kaptam meg a lehetőséget erre. Szívem szerint csak ültem volna az iskolapadokban, nevettem volna az osztálytársakkal, életem kalandja lett volna, ha egy végzős fiú egyszer is hozzám szól. Én odaadtam volna a radírt és a ceruzát is kölcsön, de még talán örökbe is azért, hogy egy normálisnak mondható életet éljek, a hétköznapi nehézségekkel, úgy, mint bárki más. Soha ne érjen nagyobb csalódás annál, hogy a barátaim kibeszélnek, és egyest kaptam matematikából…

De nekem nem ilyesféle problémáim voltak. Nem voltak barátaim, akik kibeszélhettek volna, sőt, olyanok sem, akikkel suli után beülhettünk volna a McDonald’s-ba sajtburgerezni. Viszont cserébe volt egy egész ország – Belgium -, és néha egy egész világ, ami rajtam élezhette a körmét. Széttéphettek, amikor csak kedvük tartotta, és egy rossz szót sem szólhattam. Nekem annyi volt a dolgom, hogy csendben üljek, vagy álljak, amikor azt mondják, és kedvesen mosolyogjak mindenkire. Elég egyszerűnek tűnik, és valójában az is. Nem vártak el tőlem soha semmi többet. De én mindig is kihívásra vágytam, hogy küzdhessek a célért, hogy vért izzadjak minden egyes centiért, és aztán büszke lehessek magamra, hogy valamit saját erőmből elértem.

Azonban az élet másként határozott. Fent eldöntötték, hogy mi legyen a sorsom, és így egy dúsgazdag família egyetlen gyermekeként láttam meg a napvilágot. Belgiumban. Brüsszelben. Ez az ország általában pozitív benyomást kelt az emberekben, holott a belső ellentétek mind a mai napig fennállnak. Flamandok vagy vallonok? Ez itt a kérdés. Nos, az én ereimben flamand vér csörgedezik, sőt, az őseimében is, és persze, hollandok vagyunk, amennyire csak lehet. Épp ezért képes lennék a fél karomat odaadni azért, hogy vallon lehessek, azaz francia, csak, hogy borsot törhessek a szüleim orra alá. Bennem a mai napig ott van az a düh, amit nem engedhettem ki, talán csak egy rock koncertre kellett volna elmennem, hogy tomboljak, de nem mentem. Micsoda pech! A szüleim szívbajt kaptak volna. Ők ugyanis ismert, sőt, több helyen elismert emberek. Az apám régóta a jobboldali, demokratikus párt vezetője, és népes rajongótáborral rendelkezik. Jelenleg is miniszterként tevékenykedik, bár az ország államformája alkotmányos monarchia. És innentől kezdve már minden világos, mint a nap.

A politikai karrier mindig is fontosabb volt apámnak, mint az, hogy velem játsszon, anyám pedig kötelességének tekintette, hogy mellette legyen minden fontos eseményen, hátha egyszer ő is címlapra kerül, és fontosnak tűnhet az emberek szemében. Így nem nehéz kitalálni, hogy nevelők gondjaira lettem bízva gyerekként, akik apám emberei voltak, azt tették, amit megengedtek nekik. Nem jártam óvodába, iskolába meg pláne nem. A legjobb magántanárok foglalkoztak velem, tanulás után zongoralecke, énekóra, balettozás vette kezdetét, és soha nem ért véget. Délutánonként sétáltunk a ház körül, akkor láttam néha, hogy a házat mennyi testőr védi és kamera figyeli. Tizenháromféle szökési kísérletet dolgoztam ki akkoriban, de végül egyiket sem mertem kipróbálni. Nem tudtam, mihez kezdjek, miután sikerült a hadművelet. Kihez mehetnék? Hol aludnék? Mindent megkaptam, amit csak kértem, sosem nélkülöztem anyagi javakban, éppen csak azt a leckét nem tanultam meg soha, hogy mit jelent megdolgozni a sikerért. Emlékszem, egyszer azt kértem, hogy hadd mehessek le a játszótérre, mire apám építtetett egy hatalmas játszóteret a kertünkbe. Egyszer sem ültem fel egyik hintára sem. Sokkal boldogabb lettem volna, ha inkább kézen fog, és ő maga visz le a közeli parkba.

A napjaim monotonitását maximum az törte meg, ha apám fogadást adott a házban. Akkor rengeteg ember gyűlt össze, és mindenki a politikáról beszélt, csak repkedtek a szavak, amiket nem értettem. Ezeken az estélyeken általában átjöttek a barátaim is. Akiket teljes szívemből gyűlöltem. Hasonló korú, hasonló sorsú lányok és fiúk, akiket elvakított a fényűzés, és imádták, hogy semmi dolguk sincs. Utáltam hallgatni a felszínes ömlengéseiket arról, hogy milyen férjet akarnak, milyen palotát… Ez mind-mind rémesen különbözött attól, amire nekem szükségem lett volna. De csak egyszer próbáltam volna meg elmesélni, mi mindent szeretnék én elérni az életben, akkor gúny és nevetség tárgyává avanzsálhattam volna. Ezért inkább csöndben maradtam. Megtartottam a véleményem, és igyekeztem rejtegetni a dalaimat, amelyeket az akkori álmaimból szőttem.

Olyan vagyok, mint egy hercegnő, akit az erdőben felejtettek. Mindene megvolt, kivéve emberi kapcsolatokat, valódi érzelmeket, bármiféle fogalmat az átlagos életről. Életképtelenné tettek. Saját magam vagyok a legnagyobb ellenségem, és mégis hogyan lehet valami ilyesmi ellen küzdeni? Dühös tinédzserből undok huszonéves lettem, hála a gondos nevelésnek, amit otthon kaptam. A futást választottam. Elmenekültem egy olyan helyre, ahol én is legalább annyira jelentéktelen vagyok, mint bárki. Az USA nem volt rossz terv, de egy hajó, ami legközelebb csak Sydneyben áll meg, maga a mennyország. Énekest kerestek, én nem voltam az, de mindig is szerettem volna azzá válni. És ha ez az egy lehetőségem adódott az életben, akkor mindenképpen ki kell használnom.

Lehunyom a szemem, és egy másik helyre képzelem magam, eltűnik a látóteremből ez a sok ember, és csak a hullámzó tenger marad. És én. Csúnya vagyok, amikor énekelek, az arcom ezernyi különféle grimaszba torzul, ahogy beleélem magam a szövegekbe. Új érzések öntenek el, kirántanak a magányomból és új élményeket adnak. Hunyorítok, képzeletbeli dolgokat vizionálok, méreteken, formákon agyalok. Igen, bizonyára rondán festek. De belül, itt bent ilyenkor érzem magam a legeslegszebbnek. Ezért remélem, hogy soha nem ér véget a dal, hogy mindig legyen miről énekelnem, álmodnom, még ha senki nem is hallgatja.