Joyce Romain (The Defiant Universe)

Joyce Romain

The sky is red tonight, we're on the edge tonight, no shooting star to guide us

- - - - - - - - - - - -

teljes név:

Joyce Sara Romain

becenév:

Joyce

születési idő, hely:

1992. szept. 11., Besançon, La France; Gamma

univerzum:

Gamma

csoport:

Gamma állampolgár

play by:

Emmelie de Forest

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Nos, nézzük csak. Reggelente a tükörben ugyanazt az álmos arcot látom viszont, aki nagy, barna szemekkel pislog körbe, majd beletúr a szőkés, félhosszú hajába, hogy megzabolázza rakoncátlan tincseit. Termetem átlagos, mint súlyra, mind magasságra épp így jó. Öltözködésben az egyszerű darabokat kedvelem, a föld színeit, bár talán ezek kissé túlságosan is kiemelik sápadt bőrömet, de a kényelmes, csinos darabok közel állnak hozzám. A cipőt illetően bakancs, de leginkább azt szeretem, ha mezítláb lehetek. Smink csak annyi, amennyi szükséges, ahhoz, hogy a tekintetem kiemeljem, inkább a gyümölcsös illatú parfümöm az, amitől nem tudnék megválni.

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

A természetem meglehetősen jámbor, másmilyen nem is lehetne. A szüleim így neveltek, és mivel nap, mint nap gyerekekkel dolgozom, a munkám megköveteli. Türelemre is ők tanítottak, na meg, hogy ne vágjak mások szavába, ne könyököljek az asztalon, tiszteljem a környezetet, ne dobjam el a szemetet a parkban, ne üljek a hideg kőre vagy ne beszéljek teli szájjal. Tisztelem az időseket, és általában szót fogadtam, nem lázadtam kamaszként, nem szegtem szabályt. Jó kislány lett belőlem, ennek ellenére én is van, hogy egyszerűen kiborulok. Ha úgy érzem sokat várnak el tőlem, nagy rajtam a nyomás, legszívesebben csak egyedül lennék és arra várnék, a problémák majd megoldódnak, de sajnos ez nem lehetséges. Ijedős vagyok és sokszor bizalmatlan idegenekkel szemben, főleg olyanokkal, akik annyira nem illenek ebbe a környezetbe… Nem mondanám, hogy sokszor emelem fel a szavam, de nem félek visszavágni, ha arról van szó. A szenvedélyek nem jellemzőek rám, főleg a károsak nem, de ha a zenét, a rajzolást vagy a kalandkeresést annak vesszük, akkor gyógyíthatatlan vagyok. Imádom a csokoládét, ha bármivel le lehet kenyerezni, hát ezzel egész biztosan.

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

A rám igazán jellemző mosollyal léptem ki az iskolából. Egy ideje már annak, hogy segédtanárként vagyok jelen az egyik általános iskolában. Persze, még tanulok az egyetemen, de engedélyezték, hogy itt végezzem a gyakorlatom. Valahogy mindig örülök, ha a gyerekekkel lehetek, sok örömet tudnak okozni, persze, bosszúságot is, nem is keveset, de ez már csak így van. Ezúttal is ajándékkal a táskámban távoztam, az elsősöknek igazán termékeny technika órájuk volt, így én is bezsebeltem egy-két papírvirágot a szivárvány minden színében pompázva. Idő közben, eleredt az eső is, a párizsi tavasz gyakran kiszámíthatatlan volt. Legalábbis számomra. Alig két éve, hogy ideköltöztem a szülővárosomból. Bár, hiányoznak a szüleim, és a nagyi főztje is, amikor még egy zacskó spagettit sem tudok megfőzni, de vártam is, hogy elkezdődjön a saját életem. Igaz, az egyetem előtt talán jót tett volna az utazás, szívesen bejártam volna stoppal Európát, sőt, Ázsia és Afrika egyes részei is vonzanak. Ám talán engedve a szülői nyomásnak, talán magamnak való bizonyításképp mégis a tanulás mellett döntöttem. Így kerültem ide, Párizsba.

És habár kifejezetten szeretem az esős időt, most valahogy inkább megszaporáztam a lépteimet hazafelé. A jókedvem is apadni látszott, sajnáltam, hogy ezúttal nem biciklivel jöttem az iskolába, így tovább tartott a hazafelé vezető út. Éppen annyi ideig, ameddig bőrig ázhattam. A nagy sietségben alig vettem észre az utamat elálló, széles vállú, magas alakot. Az arcába csak hunyorogva tudtam felpillantani az eső miatt, és már egyből rájöttem, hogy időnként látom erre felbukkanni. Kissé eltátott szájjal nézhettem rá, ugyanis azt sem vettem észre, hogy esernyőt nyitott, és a fejünk fölé tartotta. Valahogy olyan furcsa érzésem van ezzel a férfivel kapcsolatban, mintha… nem is tudom… nem ide tartozna. Tudom, ez elég furcsán hangzik, és minimum értelmetlen, de akkor is annyira idegen ebben a környezetben. Nem azért, mert valószínűleg nem francia, hanem mintha külföldi lenne. De nem az, aki átutazóban van errefelé, teljesen magabiztos kiállása azt súgja, ismerős errefelé, de a járókelők megbámulják, kirívó jelenség. Öltönyt visel, makulátlanul csillogó, fekete lakkcipővel, a vonásai túlságosan is zárkózottak. Nem mondom, hogy erre az emberek koszosak vagy bármi ilyesmi, és vannak visszahúzódó egyének is, igen, mint mindenhol, de ő valahogy túl tiszta. Ennél már csak az előbukkanásának a körülményei különösebbek. Fél éve láthattam először, azóta pedig két-háromhavonta tűnik fel, és aztán többet nem. Ugyan különböző városrészeken láttam eddig, és tudom, Párizsban több millió ember él, elképzelhető lenne, hogy a találkozásaink csak véletlenek, ő is itt él, de ez legalább annyira valószínűtlen, mint az, hogy nekem közöm lenne az atomfizikához. Nem, ez tényleg elképzelhetetlen, bármikor látom, mindig figyel, magamon érzem a tekintetét, és a szája már szinte szólásra nyílik, mintha több méteres távolságból is eljuthatna hozzám az, amit mondani akar, és tudom, őrültség, de abban a pillanatban nem kételkedek ebben. De akkor hirtelen szem elől vesztem őt, hiába fordulok balra vagy jobbra, egyszerűen nem látom újból, csak hónapokkal később. De miért pont engem figyel? És honnan jött? De ami még jobban érdekel, hová megy?

- Eltévedt esetleg, uram? - kérdeztem tőle, miután erőt vettem magamon. Ő nem válaszolt, némán nézett rám, megfordult a fejemben, hogy esetleg nem ért franciául, így angolul folytattam. – Segíthetek?
Erre halvány mosoly jelenik meg az arcán, apró mozdulattal nemet int a fejével, de van egy olyan érzésem, hogy a legelső kérdésemet is kristálytisztán értette.

A főút túloldaláról ekkor heves kiabálás, és autók dudálása hangzott, így megfordultam, hogy láthassam, mi történik. Persze, semmi különös, egy autós majdnem összeütközött egy szabálytalanul közlekedő mopeddel, és kis híján elgázoltak néhány gyanútlan járókelőt. Bár, az ilyesmi elég ritka errefelé, valahogy az újbóli látogatónak tulajdonítottam a jelenséget. Ahogy elfordultam a dühös csoport felől, észrevettem, hogy az eső ismét a fejemen dobol. Visszafordultam volna az idegenhez, de addigra már nem volt ott, ahol az imént állt, esernyővel a kezében. Összezavarodva néztem körbe, mint minden alkalommal, de ezúttal is nyoma veszett. Talán ismét hónapokra eltűnt. Megráztam a fejem, minek következtében nedves tincseim az arcomba csapódtak, és futva folytattam az utamat hazáig.