Éric Leclair (Wanted to Disney) - nem szereti a kódot... :/

ÉRIC PERREAULT-LECLAIR
II

HUSZONÖT

NEUTRAL
ERIC HERCEG - A KIS HABLEÁNY
-

ET JE T'AI DÉPOSÉ DES FLEURS EN PAPIER

SELLŐSZEXUÁLIS

BEN BARNES

III.
A vihar olyan hirtelen tűnt fel, hogy a legénység szinte fel sem ocsúdott még, pár pillanattal ezelőtt az égboltot színes tűzijátékok szikrái festették kékre, lilára, sárgára vagy pirosra, most dühös villámok szelik ketté a horizontot, és csapnak le ránk. Egy vidám, kalandos hajózásnak indult a születésnapom alkalmából, a legénység a rumtól megrészegülve már az induláskor is valamiféle Triton királyról meg hableányokról mesélt, persze, egy szavát sem hittük el egyiknek sem, nem szegte kedvem a sok mese. Amikor kihajóztunk a messzeségbe, derült éjszakának néztünk elébe, ideális a tánchoz és az ünnepléshez, de az idő kifogott rajtunk. Nem számítottunk mennydörgésre és villámlásra.
A bőrömet már jócskán áztatta az eső, az öltözékem csurom víz volt, és a vitorlákat be kellett vonni, az események felgyorsultak. Mindenki megzavarodott körülöttem, kis híján eltalált egy rumos üveg, de az hajópadlón tört darabjaira. A hajót mérgesen dobálták a hullámok, és mikor zátonyra futottunk, a hajót elöntötte a víz, és süllyedni kezdett. A legénység egy emberként rohamozta meg a hajó oldalára erősített mentőcsónakokat, és a vízre ereszkedtünk velük. Nem figyeltünk semmire, csak arra, hogy mentsük az irhánkat, így néhány lámpást fellöktünk, és a hajó kigyulladt. A csónak távolodni kezdett, amikor is egy fájdalmasan ismerős hangot hallottam. Az egyetlen kutyámét. Gondolkodás nélkül ugrottam a jeges vízbe, hogy biztonságban tudjam őt, de innen már csak halvány foltokban emlékszem a történetre. Minden elsötétült.
Aztán egy hang szólt a távolból. Nem… nem is szólt! Zenélt. Maga volt a muzsika, az öröm, a vágyódás. Bár valódi lehetett volna, olyan, amit megfoghatok, és soha többé nem ereszthetem, hogy csak én hallhassam, csak nekem énekeljen. Aztán egyre közelebbről szólt, és megpróbáltam kinyitni a szemem. Egy kék szempár nézett vissza rám. A tekintethez arc is tartozott, méghozzá a legangyalibb, amit életemben láttam. Addig ehhez foghatót soha. Abból az apró, piros szájacskából így szólaljon meg minden hang… ilyen… tisztán, tökéletesen… Nem, ez nem létezik, csak álmodom, pedig, úgy szeretném, ha csak pár pillanatig is, de ez lenne a mi valóságunk. Csak ő és én. Egy örökkévalóságig.
- Hé, elaludtá’, öregem, vagy mi van má’? – lökdöstek meg hirtelen, és én kiszakítottam magam a múlt emlékeiből. Az arcomon nem éreztem már a sós, tengeri szellőt, a szemembe is csak a párizsi szellő fújt kellemes akácillatot. Megráztam a fejem, és feltornáztam magam a hajó orrából. – Mozduljá’ má’ meg, mer’ kikötöttünk, fiam – pöfögött a pipája mögül a vén kapitány.
Nagy nehezen ráparancsoltam a lábaimra, hogy mozduljanak végre, és a hátizsákomat a vállamra vetve, letámolyogtam a fedélzetről. Hát igen… Ilyen is igazi halásznak lenni a valódi világban… Mosolyogva hátrapillantottam még, majd immár a szilárd talajon egyensúlyozva, elindultam, távolodva a Szajnától, azt kutatva, amire reggeli hét órakor minden férfi vágyik. Reggelit… Csak halat ne lássak egy darabig…
THEONS @ SHINE