Blanche Neige (Wanted to Disney) - szintén nem hozza a kódot...

BLANCHE NEIGE
II

HUSZONEGY

NEUTRAL
HÓFEHÉRKE
-

blanche comme la neige, vermeille comme le sang et noire de cheveux comme le bois d'ébène

HERCEGSZEXUÁLIS

ASTRID BERGES-FRISBEY

III.
- … bőre fehér, mint a hó, ajka vörös, mint a vér, a haja fekete, mint az ében… - olvastam a régi mesekönyvből. Kissé élesen beszívtam a levegőt, és végigsimítottam a megsárgult, helyenként beszakadt papírlapon az illusztrációt. Hasonlított rám.
- Ez a kedvenc mesém! – hallottam a vékonyka hangot lentről, magamhoz egész közel. Áthajoltam a könyv fölött, és megsimogattam a kislány szőke fürtjeit.
- Nekem is… - mondtam egy szomorkás mosollyal a szám szélén.
Ahogy a mese véget ért, a gyerekek lefeküdtek aludni, én pedig újra és újra elolvastam a történetet, amit már olyan jól ismertem, de ők ezt nem is érthetik. Ez a lány a könyvben, aligha vagyok én, és mégis. Az én boldog végem nem jött el, ahogy itt áll, fekete-fehéren, mintha kőbe vésték volna, hogy így kell, legyen. Csakhogy ekkor jött Ő, és mindent felforgatott a lelkemben. A tökéletes élet váratlanul új értelmet kapott, nem vártam hercegre fehér lovon, elég lett volna, ha csak Vele élhetek, egy apró kunyhóban, békében, boldogságban, szeretetben. Azt hiszem, ezzel bőven megelégedtem volna. A drága törpéket áthívtuk volna látogatóba, mindig kicsit jobb kedvre derülök, ha eszembe jutnak.
Nekem azonban nincs boldogság írva, az én életem nem lehet ez a mese, az képtelenség, hiszen, nem vagyok boldog, a legkevésbé sem. A boszorkány igaz, már nem állhatott az utamba, legyőztem, de csak, mert erőt adott a tudat, hogy van segítségem. Hét apró barát és egy valódi hős. Egy olyan férfi, aki nem dicsekszik, sosem élt gazdagságban, egy nőt szeretett életében, akit elvesztett, és azóta emésztette az önvád. Aztán megismertem, gyilkosom lehetett volna, és megmentőm lett, azóta éreztem, hogy kialakult közöttünk egy furcsa bizalom, egy megmagyarázhatatlan kötődés. Ó, igen, szinte sorsszerű, hogy az erős Vadász, aki végleg magába zárkózott, találkozik egy szökött hercegnővel, akinek vajmi kevés fogalma van az igazi életről. Egyszersmind mégis biztonságban éreztem magam mellette.
Ekkor jött a herceg, jönnie kellett, így írták a könyvben is. A gonosz királynénak vége volt, az alma már nem ártott senkinek, itt volt hát az idő, hogy egyesítsük a királyságot, hozzámenjek ahhoz, akihez a sors rendelt, és együtt irányítsuk apám egykor virágzó birodalmát. De megijedtem. A szívem másfelé húzott, szaporábban vert attól az embertől, aki a sarokban bújt meg a koronázási ceremónián. Tudtam, hogy ott van, és azt is, hogy nem boldog. Ahogyan én sem. Hiába gyötört annyi kétség, tudtam, hogy a trónon lenne a helyem, egy hófehér ruhában, és a herceg majd ott vár, hogy megcsókolhasson, a királyság majd ismét kivirul, és az emberek újra énekelnek majd az utcákon, nem kell többé félniük.
Mégis elszöktem. A való világba, nem az én való világomba, azt éppen akkor hagytam el, mikor idejöttem. Nekem most ez a mesém. Független vagyok, szabad, nem kell emberek sorsa felett döntenem, azt csinálhatom, ami örömet okoz. Az óvodában a sok gyerek nap, mint nap mosolyt csal az arcomra, így annyira a törpék sem hiányoznak. Abban is biztos vagyok, hogy a herceg nem jön utánam. Ő tudja, mi a kötelessége, maradni fog, és az ország lakóinak áldás lesz az uralkodása. Csak egy dologban reménykedek, abban, hogy a Vadász követ majd. Ha ő is úgy gondolja, összetartozunk, ismét megtalál majd. De bár ne várnám minden egyes perccel egyre jobban…
THEONS @ SHINE