2013. augusztus 7., szerda

Florrie Ireland (TNLWD) - befejezetlen, régiből építkező stb...

FLORENCE LANE IRELAND

I DON'T WANNA SEE LIKE YOU.
& I DON'T WANNA BE LIKE YOU.

        name.: florence lane ireland
        nicknames.: florrie
        gender.: lány
        playby.: béatrice martin
        age.: 25 év; 2000. szept. 11.
        house.: hollóhát volt
        work.: karvezető - roxforti kórus; Repüléstan professzor
        group.: professor
        wand.: kilenc és egynegyed hüvelyk borostyán, kellemesen rugalmas, kelpihaj maggal, bűbájmunkához kiváló


I DON'T WANNA THINK LIKE YOU.
& I DON'T WANNA STINK LIKE YOU.


        boggart.: kirúgják az új munkahelyéről
        patronus.: sirály
        veritaserum.: a továbbképzés előtt egy rockegyüttessel turnézott, és rengeteg tetoválást csináltatott
        amortentia.: kakaó, mogyoróvaj, gyömbér, málna, sós tengeri levegő
        personality.: Egyszerű, kisvárosi lány vagyok, akit hirtelen ragadott magával ez a különleges világ, amiben benne élek. És ha először vonakodtam és talán féltem is, hamar beletanultam mindenbe, mivel elég szorgalmas vagyok. És ha már itt tartunk, okos is, az iskolában mindig igyekeztem a tőlem telhető legjobbat nyújtani.
    Könnyen kötök barátságokat, mivel alapvetően vidám, pozitív személyiség vagyok, aki a mosolyával bűvöl el mindenkit, na meg az eszével. Hűséges barátnak, és megértő társnak tartom magam, aki mindig segít a másiknak, és ott van, ha szükség van rá. Alapvetően romantikus típus vagyok, aki szereti, ha törődnek vele, és figyelnek rá. Szeretném, ha keményebb lennék, ugyanis hajlamos vagyok hamar belezúgni bárkibe, aztán csak a csalódás marad, és persze én, egy kissé összetört szívvel.
    Ahogy felnőttem, egyre határozottabb lettem, és mindig is voltak céljaim, tudtam mit akartam az élettől, és kitartóan követtem a kijelölt utamat. Felkészültem a tanári állásra, türelemmel, és új dolgokra készen. Hiszek abban, hogy nemcsak tőlem tanulnak majd a diákok, hanem én is tőlük.


& I JUST WANNA BE ME.
SO BREAK IT DOWN.

        parents.:
    Margaux Ireland/56/tulajdonosa varázslatos étteremnek
    Duncan Ireland/61/gitártanár egy mugli zeneiskolában
        siblings.:
    Emmèlie Ireland/17/tanuló a Roxfortban
    Shane Ireland/23/szakács anya éttermében
        pets.: egy gyöngybagoly, Slomo
        birthplace.: Port Coton, La France
        hometown.: St. Andrews, Scotland
        ethnicity.: franciául értek, valamicskét görögül is, valamint a zene nyelvén folyékonyan beszélek
        blood.: félvér
        history.: szjp / előtörténet, minimum 500 szó


BREAK IT DOWN, BREAK IT DOWN.
SO BREAK IT DOWN.

        alias.: ashley
        age.: nagyonmindjárt17
        experience.: 2 éve
        password.: „Na mit szólsz, Harry? Kiderült, hogy nem lüke vagy, hanem erkölcsileg szilárd!.”
        member title.: bassistgirl
        anything else?.: j'ai l'horizon dans mes bagages

lyrics from breakdown by epik high
this template was made by
KEEP THE FAITH. at caution 2.0.
remember: cool people don't steal.

Blanche Neige (Wanted to Disney) - szintén nem hozza a kódot...


BLANCHE NEIGE
II

HUSZONEGY

NEUTRAL
HÓFEHÉRKE
-

blanche comme la neige, vermeille comme le sang et noire de cheveux comme le bois d'ébène

HERCEGSZEXUÁLIS

ASTRID BERGES-FRISBEY

III.
- … bőre fehér, mint a hó, ajka vörös, mint a vér, a haja fekete, mint az ében… - olvastam a régi mesekönyvből. Kissé élesen beszívtam a levegőt, és végigsimítottam a megsárgult, helyenként beszakadt papírlapon az illusztrációt. Hasonlított rám.
- Ez a kedvenc mesém! – hallottam a vékonyka hangot lentről, magamhoz egész közel. Áthajoltam a könyv fölött, és megsimogattam a kislány szőke fürtjeit.
- Nekem is… - mondtam egy szomorkás mosollyal a szám szélén.
Ahogy a mese véget ért, a gyerekek lefeküdtek aludni, én pedig újra és újra elolvastam a történetet, amit már olyan jól ismertem, de ők ezt nem is érthetik. Ez a lány a könyvben, aligha vagyok én, és mégis. Az én boldog végem nem jött el, ahogy itt áll, fekete-fehéren, mintha kőbe vésték volna, hogy így kell, legyen. Csakhogy ekkor jött Ő, és mindent felforgatott a lelkemben. A tökéletes élet váratlanul új értelmet kapott, nem vártam hercegre fehér lovon, elég lett volna, ha csak Vele élhetek, egy apró kunyhóban, békében, boldogságban, szeretetben. Azt hiszem, ezzel bőven megelégedtem volna. A drága törpéket áthívtuk volna látogatóba, mindig kicsit jobb kedvre derülök, ha eszembe jutnak.
Nekem azonban nincs boldogság írva, az én életem nem lehet ez a mese, az képtelenség, hiszen, nem vagyok boldog, a legkevésbé sem. A boszorkány igaz, már nem állhatott az utamba, legyőztem, de csak, mert erőt adott a tudat, hogy van segítségem. Hét apró barát és egy valódi hős. Egy olyan férfi, aki nem dicsekszik, sosem élt gazdagságban, egy nőt szeretett életében, akit elvesztett, és azóta emésztette az önvád. Aztán megismertem, gyilkosom lehetett volna, és megmentőm lett, azóta éreztem, hogy kialakult közöttünk egy furcsa bizalom, egy megmagyarázhatatlan kötődés. Ó, igen, szinte sorsszerű, hogy az erős Vadász, aki végleg magába zárkózott, találkozik egy szökött hercegnővel, akinek vajmi kevés fogalma van az igazi életről. Egyszersmind mégis biztonságban éreztem magam mellette.
Ekkor jött a herceg, jönnie kellett, így írták a könyvben is. A gonosz királynénak vége volt, az alma már nem ártott senkinek, itt volt hát az idő, hogy egyesítsük a királyságot, hozzámenjek ahhoz, akihez a sors rendelt, és együtt irányítsuk apám egykor virágzó birodalmát. De megijedtem. A szívem másfelé húzott, szaporábban vert attól az embertől, aki a sarokban bújt meg a koronázási ceremónián. Tudtam, hogy ott van, és azt is, hogy nem boldog. Ahogyan én sem. Hiába gyötört annyi kétség, tudtam, hogy a trónon lenne a helyem, egy hófehér ruhában, és a herceg majd ott vár, hogy megcsókolhasson, a királyság majd ismét kivirul, és az emberek újra énekelnek majd az utcákon, nem kell többé félniük.
Mégis elszöktem. A való világba, nem az én való világomba, azt éppen akkor hagytam el, mikor idejöttem. Nekem most ez a mesém. Független vagyok, szabad, nem kell emberek sorsa felett döntenem, azt csinálhatom, ami örömet okoz. Az óvodában a sok gyerek nap, mint nap mosolyt csal az arcomra, így annyira a törpék sem hiányoznak. Abban is biztos vagyok, hogy a herceg nem jön utánam. Ő tudja, mi a kötelessége, maradni fog, és az ország lakóinak áldás lesz az uralkodása. Csak egy dologban reménykedek, abban, hogy a Vadász követ majd. Ha ő is úgy gondolja, összetartozunk, ismét megtalál majd. De bár ne várnám minden egyes perccel egyre jobban…
THEONS @ SHINE

Éric Leclair (Wanted to Disney) - nem szereti a kódot... :/


ÉRIC PERREAULT-LECLAIR
II

HUSZONÖT

NEUTRAL
ERIC HERCEG - A KIS HABLEÁNY
-

ET JE T'AI DÉPOSÉ DES FLEURS EN PAPIER

SELLŐSZEXUÁLIS

BEN BARNES

III.
A vihar olyan hirtelen tűnt fel, hogy a legénység szinte fel sem ocsúdott még, pár pillanattal ezelőtt az égboltot színes tűzijátékok szikrái festették kékre, lilára, sárgára vagy pirosra, most dühös villámok szelik ketté a horizontot, és csapnak le ránk. Egy vidám, kalandos hajózásnak indult a születésnapom alkalmából, a legénység a rumtól megrészegülve már az induláskor is valamiféle Triton királyról meg hableányokról mesélt, persze, egy szavát sem hittük el egyiknek sem, nem szegte kedvem a sok mese. Amikor kihajóztunk a messzeségbe, derült éjszakának néztünk elébe, ideális a tánchoz és az ünnepléshez, de az idő kifogott rajtunk. Nem számítottunk mennydörgésre és villámlásra.
A bőrömet már jócskán áztatta az eső, az öltözékem csurom víz volt, és a vitorlákat be kellett vonni, az események felgyorsultak. Mindenki megzavarodott körülöttem, kis híján eltalált egy rumos üveg, de az hajópadlón tört darabjaira. A hajót mérgesen dobálták a hullámok, és mikor zátonyra futottunk, a hajót elöntötte a víz, és süllyedni kezdett. A legénység egy emberként rohamozta meg a hajó oldalára erősített mentőcsónakokat, és a vízre ereszkedtünk velük. Nem figyeltünk semmire, csak arra, hogy mentsük az irhánkat, így néhány lámpást fellöktünk, és a hajó kigyulladt. A csónak távolodni kezdett, amikor is egy fájdalmasan ismerős hangot hallottam. Az egyetlen kutyámét. Gondolkodás nélkül ugrottam a jeges vízbe, hogy biztonságban tudjam őt, de innen már csak halvány foltokban emlékszem a történetre. Minden elsötétült.
Aztán egy hang szólt a távolból. Nem… nem is szólt! Zenélt. Maga volt a muzsika, az öröm, a vágyódás. Bár valódi lehetett volna, olyan, amit megfoghatok, és soha többé nem ereszthetem, hogy csak én hallhassam, csak nekem énekeljen. Aztán egyre közelebbről szólt, és megpróbáltam kinyitni a szemem. Egy kék szempár nézett vissza rám. A tekintethez arc is tartozott, méghozzá a legangyalibb, amit életemben láttam. Addig ehhez foghatót soha. Abból az apró, piros szájacskából így szólaljon meg minden hang… ilyen… tisztán, tökéletesen… Nem, ez nem létezik, csak álmodom, pedig, úgy szeretném, ha csak pár pillanatig is, de ez lenne a mi valóságunk. Csak ő és én. Egy örökkévalóságig.
- Hé, elaludtá’, öregem, vagy mi van má’? – lökdöstek meg hirtelen, és én kiszakítottam magam a múlt emlékeiből. Az arcomon nem éreztem már a sós, tengeri szellőt, a szemembe is csak a párizsi szellő fújt kellemes akácillatot. Megráztam a fejem, és feltornáztam magam a hajó orrából. – Mozduljá’ má’ meg, mer’ kikötöttünk, fiam – pöfögött a pipája mögül a vén kapitány.
Nagy nehezen ráparancsoltam a lábaimra, hogy mozduljanak végre, és a hátizsákomat a vállamra vetve, letámolyogtam a fedélzetről. Hát igen… Ilyen is igazi halásznak lenni a valódi világban… Mosolyogva hátrapillantottam még, majd immár a szilárd talajon egyensúlyozva, elindultam, távolodva a Szajnától, azt kutatva, amire reggeli hét órakor minden férfi vágyik. Reggelit… Csak halat ne lássak egy darabig…
THEONS @ SHINE


Scott Russell (My Life Arts) - nem igazán szeretné behozni...




SCOTT
11/09/90 (23)
LEEDS/ENGLAND
KÍVÜLÁLLÓK
ROO PANES
-

- Khm... Szóval kíváncsi vagy rám? - kérdem, és az államat támasztva könyökölök a bárpulton.
- Nem, nem igazán... - mondja az ismeretlen, és néhány pennyvel játszik.
- De hát te kérdezted?! - végképp összezavarva nézek rá.
Várok, a szemöldököm összehúzom, és azon töprengek, milyen indíttatásból kérdezhet valaki az életemről, ha egyszer nem is szeretné tudni. Ahonnan én jövök, az emberek diszkrétebbek, nem olyanok, mint ez a lány itt, mellettem. Mégis, van valami, ami miatt nem vágyom vissza Londonból.
Kis ideig hallgat mellettem, majd élesen beszívva a levegőt, hozzám fordul:
- Na, akkor mi lesz? Nem mondod? - Meghökkent, újfent. Közvetlen, túlságosan is, és mégsem zavar, inkább szórakoztat.
- Leedsben születtem, apám skót, anyám brit...
- Ez eddig nem valami izgalmas, már ne is haragudj, azt mondtad, mozgalmas életed volt - vág a szavamba, majd felvonom a szemöldököm, kérvén, hogy hadd folytassam, és ő enged. Most először.
- Az apám még abban az évben meghalt, rákbeteg volt - itt bólint, részvétét kifejezve. Értékelem a gesztust, habár én sem ismertem azt, akit egész életemben gyászoltam. -, anyám egyedül nevelt fel. Habár, sosem volt igazán otthon, folyton csak dolgozott, én pedig mindig belekeveredtem valamibe. Hát igen, anyám mindig fenyegetett, hogy ha így folytatom, internátusba kerülök, de fel sem vettem, csak amikor már ott voltam.
- Internátusba? - kérdi hitetlenkedve.
- Javító nevelőbe, úgy van.
- Tudom, hogy mit jelent - szinte sértve érzi magát, én védekezően felemelem a kezem, mire ő int, hogy folytassam.
- Ott meglehetősen szigorú elveket vallottak, a testi fenyítés nem mindig használt, de az elzárás vagy a két heti vécépucolás inkább elvette a kedvem.
- Mit csináltál, hogy javítóba kerültél?
- Volt néhány húzásom, például kitörtem a városháza egyik ablakát, vagy felgyújtottam a régi iskolám második emeleti mosdóját - persze, társam is akadt. Azt hiszem, akkor változtam meg, amikor új tanár érkezett a suliba. Régebben zenét tanított, így aztán velünk is megpróbálta megszerettetni a muzsikát. Kórust szervezett a fiúkból, itt próbáltam először ki magam, és ekkor fedeztem fel magamban a változni akarást. Illetve, hogy szeretnék zenész lenni.
- Zenész? Ugyan már, nem lehet belőle megélni - emeli égnek a tekintetét, úgy, mint szinte minden laikus.
- Egy évre rá, anyám kivett a nevelőből, és támogatva a zenei képzésemet a lyoni zeneművészetiben tanultam tovább. Eközben bejártam Franciaországot a lyonbeli kórussal, és később már utcazenészként Európán belül más országokban is koncerteztem.
- Miért jöttél vissza, ha ilyen jó volt?
- Ez az otthonom, Anglia, mindig is visszavágytam.
- Megértem.
Rövid szünet állt be a beszélgetésünkben.
- Akkor te beszélsz franciául?
- Olyasmi, talán óraadónak felvesznek egy helyi suliba...
- Tehát mégsem a zenélésből készülsz megélni... - állapítja meg elégedetten.
- Dehogynem, elvégre, öt perc múlva az én koncertemet fogod itt hallgatni - mosolyodok el szerényen.
- Te vagy az a... - a szórólapról leolvasta a nevem - Scott Russell?
- Én - bólintok egyszerűen.
- De ez azt írja, a szakma jó néhány díját bezsebelte a fazon, meg, hogy a dalai toplistásak a rádióknál...
- Hmm... - csak magam elé nézek, majd kortyolok egyet az elém tett üvegből. - Soha ne mondd, hogy soha! - kacsintok rá, majd felállok a pulttól, és a nyakamba akasztom kedvenc hangszeremet, miközben elfoglalom a helyem a színpadon.
Scott Leonard Russell

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://chronica.hungarianforum.net

Majthényi Csaba (Budapesti Magángimnázium)




Majthényi Csaba


32


szoknyaszexuális


francia-történelem szakos tanár
amatőr táncos


tanárok


jake gyllenhaal


"...je n'ai jamais vu la mer, mais j'en ai vu des noyes, comment fais-tu pour oublier, pour oublier
et la plui qui revient dans nos voix, pas une chanson, je ne pense á toi, dans ce monde inhabitable, il vaut mieux danser sur les tables..."
/sosem láttam a tengert, de láttam fuldoklókat, hogyan felejted el, felejted el; és az eső, ami visszajött a hangunkba, nincs olyan dal, amelyikben ne gondolnék rád, ezen az élhetetlen világon jobb, ha az asztalokon táncolunk/



• ZAZ, Paramore, Roo Panes, Joyce Jonathan, Grégoire, John Mayer, Soluna Samay, Lena M-L, Demi Lovato/Szergej Lukjanyenkó, Rowling/Verlaine, Rimbaud, Poe/stb


Alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott embernek tartom magam, aki a légynek sem tudna ártani. Ugyanakkor a türelmet még tanulnom kell. Nem az a tipikus forrófejű, makacs pasi vagyok, de apróságok is fel tudnak bosszantani. A diákjaimtól viszont kénytelen vagyok megtanulni, hogyan legyek türelmes, ha kifakadok minden marhaságon, amit művelnek az órán, akkor rövidtávon a szülők kedvenc célpontjává avanzsálhatok, hosszútávon esetleg a pszichiátria örökös vendége lehetnék. Szóval erre a gyerekek tanítanak.
Sok dologban én magam is képes vagyok gyerekes lenni. Jó, buborékot nem fújok az Andrássy úton, és a vásárban sem a léggömb az első, amit meg szeretnék venni. De például itt ez a fene nagy kíváncsiság. Az ismeretlen számomra az a fogalom, aminek minél hamarabb utánajárok, és próbálom a legtöbb tudást megszerezni róla. Legyen az egy ember, egy nyelv, egy helység, egy étel vagy akár egy megmagyarázhatatlan jelenség. Az új dolgok vonzanak. Nem a veszély, attól inkább tartok, a biztonságot valahogy jobban értékelem, az életemet is, minthogy kockáztassam, de szeretek felfedezni, ismerkedni, tanulni.
Rossz tulajdonságom a késés. Illetve nem is kések el gyakorlatilag, de az utolsó pillanatban sikerül odaérnem mindenhová, például annak idején az érettségimre is éppen, hogy beestem. Habár, a diákjaim nem panaszkodnak rá, ha öt perccel később kezdem az órát, viszont a lányok, akikkel randiznék, annál inkább. Nem tartom erénynek azt sem, hogy a legóvatlanabb pillanatokban csúszik ki egy-két trágár kifejezés, persze, a kis pimasz diákok röhögnek, én meg mit tegyek, igyekszem nem észrevenni, hogy leszaroztam az előírt tantervet. A konzervatívak pedig bírálják a szabadelvűségem, de hát mit tegyek, ha fiatal vagyok?
A külsőmmel mindig is meg voltam elégedve, és a hölgy ismerősöknek sem volt kifogása sosem. Magas vagyok, de nem az a nyurga-srác-a-fősuliról típus, ugyanakkor nincs nyolc kockám sem az ing alatt. A középiskolai éveimben gyakran jártam síelni, és hetente futballozni a barátokkal, innen maradt még rajtam ez a soványka izom. Az arcom könnyen megjegyezhető, azt hiszem, elég jellegzetes nevetőráncaim vannak. Kékesszürke szememhez sötétbarna haj társul, amit vagy hagyok megnőni vagy rövidre nyírva hordok. Az a fajta vagyok, aki szeret sokáig az ágyban lenni reggelente, így nem mindig marad idő a borotválkozásra, és megesik, hogy a borosta megnő. Ruházatot tekintve, általában inget és zakót viselek, esetleg farmert vagy garbót, nem igazán követem a legújabb trendeket, megteszi a két évvel ezelőtti feketéből szürkévé fakult pólóm is. Ami szinte mindig nálam van, az a zsebórám és egy kopott, barna bőrtáska, na nem az az aktatáska jellegű, hanem az, amit átvet az ember a vállán, ebben mindig elférnek a könyveim meg a kifejezetten béna szemüvegem.
Tanárként, nálam egyértelmű, hogy szeressem, amit csinálok, tehát érdekel a történelem, a francia és az idegennyelvek is. Ha lenne időm, biztos megtanulnék szuahéliül is akár, bár nem tudom, mit kezdenék vele a továbbiakban. Imádom a zenét, tipikusan az a fickó vagyok, aki a zuhany alatt dúdolgat, sőt, még akkor is dünnyög valamit az orra alatt, mikor a fogát mossa éppen, igaz, hogy közben fogkrémes lesz a pizsama... Kedvelem a francia előadókat, de kamaszkorom óta vonzódom a balkán, déli dolgokhoz. Így a néptáncokban is jártas vagyok, sőt, van egy kis társaság is, akikkel gyakran tartunk táncházakat az érdeklődőknek, kisebb rendezvényekre fellépni is hívnak minket. A bolgár népi táncok habár valóban bokacsavarósak, én az erősségemnek tartom. Ha sikerül kijavítani időben a gyerekek dolgozatait, szabadidőmben gyakran olvasgatok egy pohár bor társaságában, illetve számomra a szórakozás az, ha színházba megyek valakivel, vagy táncolhatok.


Ashley.911

Andrew Lomax (Avengers RPG)





akta: LOMAX,
andrew


Kor: 35 év
Nem: férfi
Születésnap: szeptember 11.
Magasság: 185cm
Súly: 76kg
Szemszín: barna
Hajszín: fekete
Képességek: bevásárló lista nélkül is tudom, mit kell vennem, képes vagyok tájképeket festeni csigaházakra, és annyi cigarettát elszívni egy nap, mint más egy évben
Lakcím: New York, Manhattan, Upper West Side
play by: Keanu Reeves


About myself


Alibi:
A táborban már pirkadt és én fent voltam. Sosem tudtam sokáig aludni, mindig a nap első sugarai keltettem meleg ujjaikkal simogatva. Komor arccal ültem egy székre, aminek egyik lába vészesen megingott a súlyom alatt. Már a hajnal is forró levegővel jön errefelé, de még éppen nem sültem meg a trikómban. Lehajoltam, hogy befűzzem a bakancsomat, a bilétám közben ide-oda himbálózott a nyakamban, már-már idegesítő módon.
A sátor felől zajokat hallottam, ami viszont nem kis aggodalommal töltött el. Bill öcsém mindig is lusta ember volt, aki dél előtt sosem mászik ki az ágyból. Persze, most más a helyzet, de azért ébresztő előtt tényleg nem találkozni össze a nyúzott képével. Tudnám, miben fárad el mindig… Hiszen, még a holmiját is én pakolom el helyette.
- Én csak… én csak… - Ez nem jól kezdődött.
- Eszedbe se jusson elmenni hozzá, Bill! – figyelmeztettem, még mielőtt kifogásokat találhatna.
- Na persze, majd te mondod meg, mit tegyek! – pörölt velem az öcsém. Mindig kitartott a saját álláspontja mellett, ezt becsültem benne, de ugyanakkor néha utáltam is. Olykor makacs tudott lenni, akár egy öszvér. – Andrew, az erkölcscsősz, te úgy is jobban tudod, betartod a szabályokat – gúnyolt. Tudtam, hogy egyszer a szememre veti, hogy túlzottan fegyelmezett és pedáns vagyok. Ő szeretett rendbontó lenni, ami alapjában véve nem hiba, az az én átkom, hogy képtelen vagyok lazítani, ám most az egyszer nincs helye ilyesminek.
- Afganisztán nem játszótér, Bill! Valóban szép az a lány, de te most nem vakáción vagy itt, hanem, mint katona – próbáltam hatni rá észérvekkel.
Még egy kis ideig feltartóztattam, de csak mindinkább összevesztünk. Nem akartam, hogy kiszökjön egy komplett csatatérre emlékeztető városba, csak alami helyi lány miatt…


Saját visszhangzó kiáltásommal a fülemben ébredtem. A testem verejtékben úszott, a ruhám nedvesen tapadt rám, a homlokom tűzforrón égett tenyerem alatt, és ziháló légzésemet képtelen voltam csillapítani.
Remegő kézzel engedtem a konyhai csapból egy pohár vizet, és felét magamra öntve, mohón nyeltem a kortyokat. Mindig ugyanez az álom. Nem, nem is álom, emlék. Képtelen vagyok túllépni a történteken, folyton a múlt tócsájában kúszok térden állva, emészt az önvád, de nem tudom nem magamat okolni. Miért ő? Én voltam az idősebb! Ő csak húsz volt, míg én huszonhárom… Még élnie kellene!
Rápillantottam a konyhát uraló félhomályban a szüntelenül ketyegő faliórára, majd megállapítottam, hogy alig múlt éjfél. Egy halk sóhajjal feloltottam a villanyt a helyiségben, aztán az akváriumhoz sétáltam, felnyaláboltam a festéket és az ecseteket, illetve magamhoz vettem egy csigát, majd az asztalra pakoltam. A szemüvegem az orrom tövébe igazítottam, és lefoglalt, hogy kifessem a puhatestű barátom házát. Nem is tudom már, hogy jött, de teljesen megnyugtat ez a pepecs munka. Aztán a Central Parkba kiviszem a színes csigákat, hátha valakinek mosolyt csal az arcára. Miközben igyekeztem kikeverni egy zöldre emlékeztető színt, cigarettát nyomtam a szám sarkába, és keményen letüdőztem. Nos, igen, az utóbbi tíz évben valóságos gyárkémény vált belőlem. Valami pótcselekvés szükséges az életemben, és ha már a koffeinre allergiás vagyok, máshogy is pusztíthatom magam.
A csigának eközben egész szép zöld árnyalata lett. Besançont juttatta eszembe. Azt a francia várost, ahol születtem, és nőttem fel, szerető családban, példamutató bátyként. Legalábbis mindig próbáltam vigyázni Billre és felelősségteljesen viselkedni, de elbuktam. Testvérként, emberként. Pedig soha senki nem állt hozzám olyan közel, mint ő. Apánk katona volt, iránta való tiszteletből vonultunk be a seregbe, anyánk legnagyobb bánatára, és az ő legnagyobb büszkeségére. A családi hátterünk több volt, mint kielégítő, édesapám Besançon alpolgármestere volt, mi pedig bizonyítani akartuk rátermettségünket, még az egyetemi éveink előtt. Engem felvettek Bordeaux-ba, ahol képzőművészetet és hébert is tanultam, Billt inkább a főváros vonzotta, mindig szerette a nyüzsgést.
Gondolataimból és honvágyamból kiszakítva, különös zaj ütötte meg a fülem. Valami… vagy valaki be akart jönni az ablakon keresztül… Szerencsére nem volt rajtam papucs, csak egy lyukas, régi zokni, ami belesüppedt a szőnyegbe.
Hangtalanul ragadtam meg a Browningot, és leoltottam a fényeket, majd a sötétben kirajzolódó alakot közelítettem meg, aki a nappali közepén állt. Az utcai lámpák ide nem világítottak, de azért valamennyit láttam, így gondolkodás nélkül hívatlan vendégem fejéhez szegeztem a pisztolyt. Ám ekkor valami megmagyarázhatatlan dolog történt. Ahogy lenéztem a fegyvert szorító kezemre, a rászáradt, sötétzöld festék olyan volt, mintha vér tapadt volna hozzá. Megremegett az egész testem, amikor ismét feltörtek a kínzó emlékek.

Az egész tárbort megrázta a robbanás. Feltehetően a városközpontból indult, mégis, idáig éreztük. Több megerősítésre egyik katonának se volt szüksége, olyan gyorsan kaptuk össze magunkat, mint addig még soha. A szívem a torkomban dobogott, kismillió gyakorlaton és kiképzésen vettem már részt, de élesben… Féltem, és csak arra tudtam gondolni, hogy életben találjam az öcsémet. Mentsem őt, ahogy csak lehet.
Sosem éreztem még ilyen lassúnak a perceket, és a harci kocsit sem. Feszült csendben ültünk, magunkhoz szorítva a nehéz puskát. Aki ellenáll, azt le kell lőni- hangzott a parancs, majd az egyöntetű „Igenis, uram!”.
Nem fékezett a kocsi, de az én lában már a földet érintette, és Bill nevét kiáltozva rohantam a törmelékek és a vérbe fagyott holttestek mellett. Az utamat nem keresztezte semmi és senki, mintha az én küldetésem csupán a testvérem magtalálása lett volna. Fulladozva a légszomjtól, de nem adva fel, futottam, amíg meg nem láttam a földön fekvő, egyenruhás alakot. A szememet szúrni kezdték a könnyek, valahogy tudtam, hogy vége. Ennyi volt a küldetés.
- Bill – rogytam le a test mellé, és fojtott hangon suttogtam a nevét. Többé már nem figyeltem a körülöttem lövöldöző, ordító tömegre, csak azt láttam a szememet elhomályosító könnyfátyol mögül, ahogy az öcsém szép arcán mosoly jelenik meg.
- Tudtam, hogy jössz, Drew – a hangját alig ismertem fel, rekedt volt, és a szája sarkából vér bugyogott fel. – Mindig itt vagy, ha kellesz – nyögte.
Egyik kezemmel letöröltem a szájából kicsorduló vért, másik kezemet a mellkasán tátongó nyílt sebre szorítottam. Félve néztem végig a testén, és inkább meg sem próbáltam elhinni, hogy igaz, amit látok, valóban hiányzik a jobb lábszára.
- Bill – nyugtatónak szánt hang helyett hisztérikus zokogás tört fel a torkomból. – Minden rendben lesz, hazamegyünk…
- Nem Drew – lassan megrázta a fejét, arca fájdalmas fintorba torzult. – Itt van vége, te győztél! De ne félj, nekem nem fáj – motyogta. – Már nem fáj…
- BILL! NEM! – ordítottam fel, amikor a barna szemekből eltűnt a csillogás, elszállt belőle az élet.
Éreztem, ahogy golyó hatol a vállamba, és kiszakít belőlem egy darabot, de semmit sem számított ahhoz a fájdalomhoz képest, ami belől égetett, itt bent tépett szét. Ujjaim az öcsém nyakában függő bilétát markolták, nem voltam képes levenni róla. Egyszerűen képtelenség volt, hogy meghalt!
Emberek közeledtek, de én nem engedtem el Billt, inkább szorosabban simultam a kihűlő testéhez. Kezek markoltak belém, a sérült vállamba is, erővel választottak el tőle, elszakítva a vékony láncon függő dögcédulát. Magukkal vittek, mindegy volt hova, én ettől kezdve csak visszafelé néztem.


Nem bírtam végezni a betörővel azon az estén. Nem volt jogom elvenni az életét. Idővel már nem bántam a döntést. Főleg, mikor a fiatal lány szánalomra méltó arcára néztem. Egyedül állt a világban, és senki nem segített rajta.
Talán azért, hogy az évekkel ezelőtti veszekedésért vezekeljek, talán, mert kicsit a mostani önmagamra emlékeztetett, marasztaltam.
Annál is inkább, mikor a különleges képességeiről beszélt. Veszélyes volt a lány, mégis, önakaratán kívül. Vigyáznom kellett rá, attól a perctől fogva felelősséget éreztem iránta, mikor a tekintetünk találkozott. A szomorú szemei helyette is meséltek nyomorúságos időkről, és bevallom, ez egyszer jobban örültem, hogy leköt más problémájára megoldást keresni, mint az én saját sérelmeimen túllépni.
Akkor, a csatatérről a S.H.I.E.L.D. vitt el, szállást, ételt, menedéket nyújtottak, sőt, épségben juttattak haza a szüleimhez. Azóta is hálát éreztem feléjük, bennem már nem maradt elég erő mozdulni. Így ismertem meg a titkos csoportot, és lettem én is egy közülük.
Most pedig parancsot kaptam. Figyelnem kell Pippa Lancastert, és minél inkább marasztalni őt. Jelentéseket készítek majd róla, tanulmányozom a képességét, faggatom a múltjáról, a bizalmába férkőzök- mindezt a tudta nélkül. Ez az új küldetés. Ezúttal nem bukhatok el.


Indíték: Rendszerető, pedáns jellem, aki azt teszi, amit mondanak neki. A bátyja elvesztése mély sebeket hagyott benne, amik újra és újra felszakadnak, soha senkihez nem tudott igazán kötődni rajta kívül. Mindig magában keresi a hibákat, még azelőtt, hogy mást okolna. Jámbor és türelmes, szarkazmusa és a fekete humora a páncélja, nehezen nyílik meg, és nem szívesen beszél magáról, inkább másokat hallgat, addig se a saját problémáival foglalkozik. Az életéből kimaradta lázadás, az ellenszegülés. Gyengeségét igyekszik nem mutatni kifelé. Ha van valami azonban, amiben igazán tehetséges, és nem a képzőművészet, akkor az, hogyan tudja tettetni, hogy szeret, eltitkolni a reményt, félteni, kijózanítani valakit vagy hitegetni.
Kapcsolata a S.H.I.E.L.D-el: ügynök

Családja:
Margaret Lomax - 63 - nyugdíjas
Christophe Lomax - 67 - nyugdíjas - volt katona, és alpolgármester
William Lomax - 20 - elhunyt
Ismert előfordulási helyei: otthon, a bázison, Central Parkban
Háttér: L'Université de Bordeaux - képzőművészet és héber
Előzőleg elkövetett bűncselekmények: nincs, de bűnösnek érzi magát



Text by Sigyn, Coded by Gemma A.




_________________

Le plus grand faible des hommes, c'est l'amour qu'ils ont de la vie.