Joyce Romain (The Defiant Universe)

Joyce Romain

The sky is red tonight, we're on the edge tonight, no shooting star to guide us

- - - - - - - - - - - -

teljes név:

Joyce Sara Romain

becenév:

Joyce

születési idő, hely:

1992. szept. 11., Besançon, La France; Gamma

univerzum:

Gamma

csoport:

Gamma állampolgár

play by:

Emmelie de Forest

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Nos, nézzük csak. Reggelente a tükörben ugyanazt az álmos arcot látom viszont, aki nagy, barna szemekkel pislog körbe, majd beletúr a szőkés, félhosszú hajába, hogy megzabolázza rakoncátlan tincseit. Termetem átlagos, mint súlyra, mind magasságra épp így jó. Öltözködésben az egyszerű darabokat kedvelem, a föld színeit, bár talán ezek kissé túlságosan is kiemelik sápadt bőrömet, de a kényelmes, csinos darabok közel állnak hozzám. A cipőt illetően bakancs, de leginkább azt szeretem, ha mezítláb lehetek. Smink csak annyi, amennyi szükséges, ahhoz, hogy a tekintetem kiemeljem, inkább a gyümölcsös illatú parfümöm az, amitől nem tudnék megválni.

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

A természetem meglehetősen jámbor, másmilyen nem is lehetne. A szüleim így neveltek, és mivel nap, mint nap gyerekekkel dolgozom, a munkám megköveteli. Türelemre is ők tanítottak, na meg, hogy ne vágjak mások szavába, ne könyököljek az asztalon, tiszteljem a környezetet, ne dobjam el a szemetet a parkban, ne üljek a hideg kőre vagy ne beszéljek teli szájjal. Tisztelem az időseket, és általában szót fogadtam, nem lázadtam kamaszként, nem szegtem szabályt. Jó kislány lett belőlem, ennek ellenére én is van, hogy egyszerűen kiborulok. Ha úgy érzem sokat várnak el tőlem, nagy rajtam a nyomás, legszívesebben csak egyedül lennék és arra várnék, a problémák majd megoldódnak, de sajnos ez nem lehetséges. Ijedős vagyok és sokszor bizalmatlan idegenekkel szemben, főleg olyanokkal, akik annyira nem illenek ebbe a környezetbe… Nem mondanám, hogy sokszor emelem fel a szavam, de nem félek visszavágni, ha arról van szó. A szenvedélyek nem jellemzőek rám, főleg a károsak nem, de ha a zenét, a rajzolást vagy a kalandkeresést annak vesszük, akkor gyógyíthatatlan vagyok. Imádom a csokoládét, ha bármivel le lehet kenyerezni, hát ezzel egész biztosan.

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

A rám igazán jellemző mosollyal léptem ki az iskolából. Egy ideje már annak, hogy segédtanárként vagyok jelen az egyik általános iskolában. Persze, még tanulok az egyetemen, de engedélyezték, hogy itt végezzem a gyakorlatom. Valahogy mindig örülök, ha a gyerekekkel lehetek, sok örömet tudnak okozni, persze, bosszúságot is, nem is keveset, de ez már csak így van. Ezúttal is ajándékkal a táskámban távoztam, az elsősöknek igazán termékeny technika órájuk volt, így én is bezsebeltem egy-két papírvirágot a szivárvány minden színében pompázva. Idő közben, eleredt az eső is, a párizsi tavasz gyakran kiszámíthatatlan volt. Legalábbis számomra. Alig két éve, hogy ideköltöztem a szülővárosomból. Bár, hiányoznak a szüleim, és a nagyi főztje is, amikor még egy zacskó spagettit sem tudok megfőzni, de vártam is, hogy elkezdődjön a saját életem. Igaz, az egyetem előtt talán jót tett volna az utazás, szívesen bejártam volna stoppal Európát, sőt, Ázsia és Afrika egyes részei is vonzanak. Ám talán engedve a szülői nyomásnak, talán magamnak való bizonyításképp mégis a tanulás mellett döntöttem. Így kerültem ide, Párizsba.

És habár kifejezetten szeretem az esős időt, most valahogy inkább megszaporáztam a lépteimet hazafelé. A jókedvem is apadni látszott, sajnáltam, hogy ezúttal nem biciklivel jöttem az iskolába, így tovább tartott a hazafelé vezető út. Éppen annyi ideig, ameddig bőrig ázhattam. A nagy sietségben alig vettem észre az utamat elálló, széles vállú, magas alakot. Az arcába csak hunyorogva tudtam felpillantani az eső miatt, és már egyből rájöttem, hogy időnként látom erre felbukkanni. Kissé eltátott szájjal nézhettem rá, ugyanis azt sem vettem észre, hogy esernyőt nyitott, és a fejünk fölé tartotta. Valahogy olyan furcsa érzésem van ezzel a férfivel kapcsolatban, mintha… nem is tudom… nem ide tartozna. Tudom, ez elég furcsán hangzik, és minimum értelmetlen, de akkor is annyira idegen ebben a környezetben. Nem azért, mert valószínűleg nem francia, hanem mintha külföldi lenne. De nem az, aki átutazóban van errefelé, teljesen magabiztos kiállása azt súgja, ismerős errefelé, de a járókelők megbámulják, kirívó jelenség. Öltönyt visel, makulátlanul csillogó, fekete lakkcipővel, a vonásai túlságosan is zárkózottak. Nem mondom, hogy erre az emberek koszosak vagy bármi ilyesmi, és vannak visszahúzódó egyének is, igen, mint mindenhol, de ő valahogy túl tiszta. Ennél már csak az előbukkanásának a körülményei különösebbek. Fél éve láthattam először, azóta pedig két-háromhavonta tűnik fel, és aztán többet nem. Ugyan különböző városrészeken láttam eddig, és tudom, Párizsban több millió ember él, elképzelhető lenne, hogy a találkozásaink csak véletlenek, ő is itt él, de ez legalább annyira valószínűtlen, mint az, hogy nekem közöm lenne az atomfizikához. Nem, ez tényleg elképzelhetetlen, bármikor látom, mindig figyel, magamon érzem a tekintetét, és a szája már szinte szólásra nyílik, mintha több méteres távolságból is eljuthatna hozzám az, amit mondani akar, és tudom, őrültség, de abban a pillanatban nem kételkedek ebben. De akkor hirtelen szem elől vesztem őt, hiába fordulok balra vagy jobbra, egyszerűen nem látom újból, csak hónapokkal később. De miért pont engem figyel? És honnan jött? De ami még jobban érdekel, hová megy?

- Eltévedt esetleg, uram? - kérdeztem tőle, miután erőt vettem magamon. Ő nem válaszolt, némán nézett rám, megfordult a fejemben, hogy esetleg nem ért franciául, így angolul folytattam. – Segíthetek?
Erre halvány mosoly jelenik meg az arcán, apró mozdulattal nemet int a fejével, de van egy olyan érzésem, hogy a legelső kérdésemet is kristálytisztán értette.

A főút túloldaláról ekkor heves kiabálás, és autók dudálása hangzott, így megfordultam, hogy láthassam, mi történik. Persze, semmi különös, egy autós majdnem összeütközött egy szabálytalanul közlekedő mopeddel, és kis híján elgázoltak néhány gyanútlan járókelőt. Bár, az ilyesmi elég ritka errefelé, valahogy az újbóli látogatónak tulajdonítottam a jelenséget. Ahogy elfordultam a dühös csoport felől, észrevettem, hogy az eső ismét a fejemen dobol. Visszafordultam volna az idegenhez, de addigra már nem volt ott, ahol az imént állt, esernyővel a kezében. Összezavarodva néztem körbe, mint minden alkalommal, de ezúttal is nyoma veszett. Talán ismét hónapokra eltűnt. Megráztam a fejem, minek következtében nedves tincseim az arcomba csapódtak, és futva folytattam az utamat hazáig.

Vania Lacourt (The Constantine)

VANESSA LACOURT 21 BELGIQUE, BRUXELLES | 1993.NOV.11. ÉNEKESNŐ HAJADON STRANGE BIRD LORDE SZEMÉLYZET tournesol

Vanessa Grace Lacourt

❝I’ve tried to be fair and pretend like I care
But no asset is worth all the time
Spent listening and laughing to dramas that mean nothing
Can’t find any depth to these minds

Sosem voltam hangos, ragyogó, vibráló jelenség, mint a többi lány. Nem, én nem ereszkedtem le hozzájuk. Sosem kaptam meg a lehetőséget erre. Szívem szerint csak ültem volna az iskolapadokban, nevettem volna az osztálytársakkal, életem kalandja lett volna, ha egy végzős fiú egyszer is hozzám szól. Én odaadtam volna a radírt és a ceruzát is kölcsön, de még talán örökbe is azért, hogy egy normálisnak mondható életet éljek, a hétköznapi nehézségekkel, úgy, mint bárki más. Soha ne érjen nagyobb csalódás annál, hogy a barátaim kibeszélnek, és egyest kaptam matematikából…

De nekem nem ilyesféle problémáim voltak. Nem voltak barátaim, akik kibeszélhettek volna, sőt, olyanok sem, akikkel suli után beülhettünk volna a McDonald’s-ba sajtburgerezni. Viszont cserébe volt egy egész ország – Belgium -, és néha egy egész világ, ami rajtam élezhette a körmét. Széttéphettek, amikor csak kedvük tartotta, és egy rossz szót sem szólhattam. Nekem annyi volt a dolgom, hogy csendben üljek, vagy álljak, amikor azt mondják, és kedvesen mosolyogjak mindenkire. Elég egyszerűnek tűnik, és valójában az is. Nem vártak el tőlem soha semmi többet. De én mindig is kihívásra vágytam, hogy küzdhessek a célért, hogy vért izzadjak minden egyes centiért, és aztán büszke lehessek magamra, hogy valamit saját erőmből elértem.

Azonban az élet másként határozott. Fent eldöntötték, hogy mi legyen a sorsom, és így egy dúsgazdag família egyetlen gyermekeként láttam meg a napvilágot. Belgiumban. Brüsszelben. Ez az ország általában pozitív benyomást kelt az emberekben, holott a belső ellentétek mind a mai napig fennállnak. Flamandok vagy vallonok? Ez itt a kérdés. Nos, az én ereimben flamand vér csörgedezik, sőt, az őseimében is, és persze, hollandok vagyunk, amennyire csak lehet. Épp ezért képes lennék a fél karomat odaadni azért, hogy vallon lehessek, azaz francia, csak, hogy borsot törhessek a szüleim orra alá. Bennem a mai napig ott van az a düh, amit nem engedhettem ki, talán csak egy rock koncertre kellett volna elmennem, hogy tomboljak, de nem mentem. Micsoda pech! A szüleim szívbajt kaptak volna. Ők ugyanis ismert, sőt, több helyen elismert emberek. Az apám régóta a jobboldali, demokratikus párt vezetője, és népes rajongótáborral rendelkezik. Jelenleg is miniszterként tevékenykedik, bár az ország államformája alkotmányos monarchia. És innentől kezdve már minden világos, mint a nap.

A politikai karrier mindig is fontosabb volt apámnak, mint az, hogy velem játsszon, anyám pedig kötelességének tekintette, hogy mellette legyen minden fontos eseményen, hátha egyszer ő is címlapra kerül, és fontosnak tűnhet az emberek szemében. Így nem nehéz kitalálni, hogy nevelők gondjaira lettem bízva gyerekként, akik apám emberei voltak, azt tették, amit megengedtek nekik. Nem jártam óvodába, iskolába meg pláne nem. A legjobb magántanárok foglalkoztak velem, tanulás után zongoralecke, énekóra, balettozás vette kezdetét, és soha nem ért véget. Délutánonként sétáltunk a ház körül, akkor láttam néha, hogy a házat mennyi testőr védi és kamera figyeli. Tizenháromféle szökési kísérletet dolgoztam ki akkoriban, de végül egyiket sem mertem kipróbálni. Nem tudtam, mihez kezdjek, miután sikerült a hadművelet. Kihez mehetnék? Hol aludnék? Mindent megkaptam, amit csak kértem, sosem nélkülöztem anyagi javakban, éppen csak azt a leckét nem tanultam meg soha, hogy mit jelent megdolgozni a sikerért. Emlékszem, egyszer azt kértem, hogy hadd mehessek le a játszótérre, mire apám építtetett egy hatalmas játszóteret a kertünkbe. Egyszer sem ültem fel egyik hintára sem. Sokkal boldogabb lettem volna, ha inkább kézen fog, és ő maga visz le a közeli parkba.

A napjaim monotonitását maximum az törte meg, ha apám fogadást adott a házban. Akkor rengeteg ember gyűlt össze, és mindenki a politikáról beszélt, csak repkedtek a szavak, amiket nem értettem. Ezeken az estélyeken általában átjöttek a barátaim is. Akiket teljes szívemből gyűlöltem. Hasonló korú, hasonló sorsú lányok és fiúk, akiket elvakított a fényűzés, és imádták, hogy semmi dolguk sincs. Utáltam hallgatni a felszínes ömlengéseiket arról, hogy milyen férjet akarnak, milyen palotát… Ez mind-mind rémesen különbözött attól, amire nekem szükségem lett volna. De csak egyszer próbáltam volna meg elmesélni, mi mindent szeretnék én elérni az életben, akkor gúny és nevetség tárgyává avanzsálhattam volna. Ezért inkább csöndben maradtam. Megtartottam a véleményem, és igyekeztem rejtegetni a dalaimat, amelyeket az akkori álmaimból szőttem.

Olyan vagyok, mint egy hercegnő, akit az erdőben felejtettek. Mindene megvolt, kivéve emberi kapcsolatokat, valódi érzelmeket, bármiféle fogalmat az átlagos életről. Életképtelenné tettek. Saját magam vagyok a legnagyobb ellenségem, és mégis hogyan lehet valami ilyesmi ellen küzdeni? Dühös tinédzserből undok huszonéves lettem, hála a gondos nevelésnek, amit otthon kaptam. A futást választottam. Elmenekültem egy olyan helyre, ahol én is legalább annyira jelentéktelen vagyok, mint bárki. Az USA nem volt rossz terv, de egy hajó, ami legközelebb csak Sydneyben áll meg, maga a mennyország. Énekest kerestek, én nem voltam az, de mindig is szerettem volna azzá válni. És ha ez az egy lehetőségem adódott az életben, akkor mindenképpen ki kell használnom.

Lehunyom a szemem, és egy másik helyre képzelem magam, eltűnik a látóteremből ez a sok ember, és csak a hullámzó tenger marad. És én. Csúnya vagyok, amikor énekelek, az arcom ezernyi különféle grimaszba torzul, ahogy beleélem magam a szövegekbe. Új érzések öntenek el, kirántanak a magányomból és új élményeket adnak. Hunyorítok, képzeletbeli dolgokat vizionálok, méreteken, formákon agyalok. Igen, bizonyára rondán festek. De belül, itt bent ilyenkor érzem magam a legeslegszebbnek. Ezért remélem, hogy soha nem ér véget a dal, hogy mindig legyen miről énekelnem, álmodnom, még ha senki nem is hallgatja.